Az “elegem van” gondolatfolyam

Elegem van, halld meg Isten,
agyonnyom a ToDo listem!
Azt se tudom, hova kapjak,
hova kapjak, hova ne,
szegény lelkem kiragadva,
kitegyem a kirakatba,
vagy elveim sutba vetve
éljek csak túl, kinevetve
minden peckes jobban tudót;
odavagyok már egészen,
odavagyok, szakadok,
(bár ha kérdik, tagadok),
töredeznek lelkemről a
ki sem álló darabok;
Én ülök itt, csakis én ám,
mindenki a riviérán
hasat süttet, hátat pirít,
de rám vár még ötszáz ticket,
“kérnék még egy marhasültet,
s libacombot káposztával”,
“de hát ezt is te becsülted
három mondat alapján,
“hogy lehet, hogy most meg – mi gyász -,
egész nap csak nekem rinyálsz,
s úgy csinálsz itt, mintha roppant
stresszes volna ez a lét,
pedig ezer tanulmány
mutatja, hogy amíg más
reggel-este sódert hány,
te csak benn a szobácskádban
püfölöd a laptopot,
s milyen hetykén, milyen bátran
hiszed, hogy e tevékenység
olyan rohadt nagy dolog.”
Elegem van, hogy azoknak
húzzam kiket megvetek,
hogy feledtük el az egykor
sziklaszilárd elveket!?
Elegem van, lóvé sincsen,
fizeti majd a Jóisten,
“mert hát én még nyaralok;
visszatérünk ha még kérded,
nem kereslek én tetéged’,
nem vagy olyan importante’,
asszed te vagy szekönd Dante,
aztán csak egy senkike:
idefújt a déli szél és,
el nem mozdulsz semmire.”
Jó ez nekünk, úgymond, mint egy
hiper stabil náció,
mondhatjuk, hogy kicsike itt
-en a fluktuáció.
És ez ugye, az jelenti,
(röviden, és pár szóban),
fizu nem kell, pár jó szó, és
elég az úgy, mán’ jó van.
Elegem van. Itt az úr, a
középszerű közhelytúra,
és ez bizony fáj itt bent;
hiába is olvasgatom
Verlaine-t meg a Walt Whitman-t,
hogyha egyszer arra kap a
nép, hogy legyen egyszerű;
de hisz gondolkodók vagyunk,
miért hagytuk el az agyunk,
miért fél perc van egy posztra!?
Mi van, hogyha van egy poszt, mi
apró-cseprő, esetlen kis
világodat alapozza!?
Nem is nézed végig, mert hát,
rohanunk a semmibe,
mi az kérdem, miféle kis
tündér-bűbáj kell ide?
Én kis lelkem, állok-mállok,
bocsánat, ha ventillálok,
de ha egyszer e világon,
széles földön senki nem ért,
lelkem porlad, szívem olvad,
minden elvem széjjel korhad,
hallgass meg ég, halld fohászom,
érezd által fáradt gyászom,
s mint rügyet a korhadt ágra
küldj kis fényt e zord világra!

Győr, 2021. július

Legyező

Egészen rekkenő a hőség, és a pára
ideszorult mellém, piciny szobámba.

Úgy néz ki egy kicsit a router is álmos,
a net helyett is hőhullámka szálldos.

Hiába, hogy kitárva áll az összes ablak,
fantáziámban jön csak a fuvallat.

Miközben nézem, holnapra mit mond a jós kedv,
csurog alá a hátamon a sós nedv.

Inkább legyek szegény, de győzzem ezt a hőcskét,
veszek egy színes hársfalegyezőcskét.

Gönyű, 2021. június 22-23.

Jaj, de szeretlek

Jaj, de szeretlek,
annyira, édi,
jönn ide bátran,
ülj az ölembe,
súgd a fülembe,
súgd bele gyorsan,
azt, amit oly jó
hallani halkan,
főleg a szádból
reggeli közben,
és vacsoránál,
s hajnali ötkor,
és kora este,
juj, de szeretlek,
szép szavaidtól
bármikor, én ám
úgy elalélok,
s olvadok el, mint
hómaci olvad
benn a sütőben,
hogyha bevágják
ördögi ujjak.
Jaj, de szeretlek,
úgy lobogok, mint
égen a csillag,
hogyha te rám írsz,
s képemen akkor
villan a bárgyú,
ámde derűs, és
édi mosoly, mert
nem tudom azt, hogy
mondtam-e már, de
jaj, de szeretlek!
És ha te eljössz,
megremeg ám még
lassan az ég is,
néha bekönnyez,
s ontja az áldást,
ám ha a napfény
is hevesen tűz
gyönge szivárvány
bukkan elő és
ránk mosolyog, mint
édesanyák a
kisgyerekükre.
Jaj, de szeretlek!
Teljen az óra,
múljatok el hát
tétova percek,
állj mutató át
gyorsan az estre,
mert amikor kinn
nyílik a hold és
zárnak a boltok,
itt leszel óh, és
így leszek égő
szív, aki boldog.

Gönyű, 2021. május-június

Kicsi ország no.2

Ki kérdezi meg végre,
azt, hogy mikor lesz vége?
Meddig tart a gyűlölet,
s meddig ér a harag,
miért jó ott bárkinek,
ahol csak a könny marad?
Százötvenhét hamis szent,
egy emberként felszisszent,
s mint a szél a porba fújva,
kisatíroz ezer orcát,
hadd kérdezzem meg hát újra:
mi lesz veled, kicsi ország?

Gönyű, 2021. június 15.

Nyári csendélet

Lágyan leng a nyári szellő,
borzolja a fákat,
kettévágott fűszálakból
édes illat árad.

Kismadárkák sóhajai
dalként szárnyra kelnek,
gazseregek, kerteken át
harcba menetelnek.

Kutyuskáim körülöttem
szundikálnak heten,
amott meg egy függőágyban
hintál az életem.

Gönyű, 2021. június 6-8.

Az árva gepárd szerenádja

Alszik az ég és alszik a táj,
lassan kúszik a reggel,
jaj, pici szívem, annyira fáj,
párban ring a tieddel.
Jön még néha, de már ma ne várd,
sírd ki a bánatod árva gepárd.

Ébred a fény szava szélsebesen,
színei százfele folynak,
hogy lehet az ki ma vár, idegen
hogyha felébred a holnap?
Nem jön többé, már sose várd,
viszlát, ég veled árva gepárd.

Eljön a nappal, sápad az arc,
nincsen már mibe’ hinnem,
árva, hiába ha engem akarsz,
mert én elmegyek innen.
Már soha nem jön, vissza ne várd,
s meghal utána az árva gepárd.

Gönyű, 2021. június 7.

Vita a rendfokozatokról

Kicsit fáj a torkom…
az agyam meg tompa.
Álmosan tántorgok.
C-dúrra vágyom, de
az élet zenéje
mindig csak A-mollt dob.
Legyen hát, maradok,
összeszedem magam,
minden kis széthullott,
aprócska darabot:
lám az ember, aki
önmagát kukázza;
túl lassan haladok…
hiába, nem adom,
bús kobakom szerte
hasad, mint az atom.
Erős vagyok mégis,
s néhány perccel később,
parancsba is adom:
“Dolgozz lusta agyam!”
Közben meg már tudom:
torkomra kicsi méz,
van itthon narancs, Halls,
s közbeszól e csibész:
“Valaki már már zabos!
Jó vicc, hogy parancsolsz,
mi vagy te, százados!?”

Gönyű, 2021. május 31.

Édes pici Bocika…

Édes pici Bocika,
mért nem nőttél nagyobbra!?
Héjáló didámdéj!

Jó, hogy Boci ekkora,
belefér a karomba,
héjáló didámdéj.

Hogyha Boci megnőne,
elfutnék tán előle,
héjáló didámdéj.

De így lassan ringatom,
kicsiny ágya a karom,
héjáló didámdéj.

Gönyű, 2021. május 25.