Talán

Ismét csak a régi nóta,
zúdul a dal, zeng az óda,
pont mint hajdan, és azóta
sem változott semmi.

Örökösen ős örömmel
harcolunk minden erőnkkel
egy árnyért, foggal-körömmel,
mely nincs is ottan.

Lassan bolondulunk bele,
‘talán’ a fenevad neve
s veszedelmes fegyvere a
hitvány önáltatás.

Tekergőző tévképzetek,
túlszárnyaló vad képzelet,
mesterkélt, múló élvezet,
delejes démonok.

S ha kérdeznéd be e lehet
forrasztani eme sebet
s legyőzni e szörnyeteget,
létezik egy módszer.

El kell fogadnod, hogy soha.
Eresszed el, nincs már hova..!
Nem létezik olyan csoda
mely rajtad segíthet.

Azt állítod elfogadtad?
Megnyílik a föld alattad,
a pokolba te avattad
magad hazug senki.

2018. november 7. Budapest

Valakinek

A névtelenség homálya elfed engemet,
nem tudom, miért neked címzem versemet.
Tudod ki vagyok, hogyha nem, találd ki!
Nem hiszem, hogy verset ír neked akárki…

Érzem letérek az útról, rossz leszek,
soha nem akartam, hogy ellened tegyek.
Tiéd vagyok örökké, egy szavadba kerül,
tudom, hogy szeretsz, ott mélyen legbelül…

2006. augusztus 18. Gönyű

Úton

Egyszer régen, nagyon régen,
hazafelé mendegéltem.
Hosszú poros úton jártam,
néha-néha csak megálltam,
körbenéztem, kicsit vártam…

Jelek után keresgéltem,
apró csodákat reméltem.
Néha találtam is párat,
gyermek kézből homokvárat,
szép kiskertben virágágyat…

Elmerengtem a világon,
másokon és önhibámon.
Csodás világ, csodás élet,
jaj ne érne hamar véget,
lelnélek meg most már Téged…

Az igazi nagy csodám ma,
mindig várat még magára.
Úgy érzem, egyedül vagyok,
csillagom már rég nem ragyog,
a csodák sem olyan nagyok…!

2007. október 18. Gönyű

Tartozol egy vallomással

Ha a szíved fáj és vérzik,
– az emberek ezt megérzik –
megkérdezik: Mi a bajod,
mért oly keserves sóhajod?
Ne szégyelljed bevallani,
mindenkinek van valami
mélyről jövő ősi titka.
Az ilyesmi, nem túl ritka…
Jellemző az ember fajra,
boldogságra, búra, bajra,
félre tenni, majd elzárni,
s nem a világnak kitárni…
Tartozol egy vallomással!
Hidd el, jobb lesz, hogyha mással
megosztod a lelked vágyát,
legalábbis annak tárgyát
ami zavar, bánt, felemészt,
hisz pont ez felel fele részt
a keservért, mit érzel.
Elsőre keveset érsz el
lehet, de majd ez is segít,
lassan a magasba repít
a sok barát kiket szerzel,
e szerzett temérdek mersszel.
A fontos az, hogy merj élni!
Felejtsd el most azt, hogy félni
kell az élettől, mert nehéz!
Mindig van egy segítő kéz,
mi a szükségben felkarol,
majd vígan e-képpen dalol
a jó barát: „semmi kérlek,
a barátaimnak élek!”
Ő már rájött, mi a fontos,
meghatározása pontos:

„Az ember számára olyan a barát,
Mint fénylő, csiszolt gyémántnak a karát.
Minél több van, a kő egyre ékesebb,
S az emberi elme is voltaképp fényesebb!”

2008. április 3. Gönyű

Szomorú dal

Miért van az,
mit a tavasz
felállít,
jön a bús Ősz,
dolga oly bősz,
elszárít…?

Az elhullás,
a megnyugvás
mind fájó,
élni nehéz,
halni meg félsz,
mi bánt óh?

Rövid élet,
hamar véget
ma ér,
tél a neved,
mindent befed
a dér…!

2007. május 15. Gönyű

Remény

Hiú ábránd, hiú remény,
szeretném, hogy enyém legyél.
De ez a vers nem egy regény,
vége, többé nincsen remény!

2006. március 1. Gönyű

Nyolc év

A millennium éve hozott minket össze,
bölcsen tudást, és lustaságot ötvözve.
Sok minden történt az elmúlt évek alatt,
de érzem, mindenki a jó úton haladt.
Csak szépen, lassacskán ismertük meg egymást,
a kíváncsit, a bambát, a lustát és a pletykást,
de könnyen megszerettünk mindenkit hamar.
Először éreztem életemben tavaly,
beléfájdul szívem, ha kimondom „menni”,
nem lehet könnyen a gyermekkort feledni.
Főleg nem titeket, és ezen éveket,
a mindig velünk élő emlékképeket.

Sikerüljön mindenkinek boldogulni céljával.
Ha úgy hiszed, már-már nem bírod cérnával,
menj ki az udvarra, és ülj le egy kőre,
merengj picit, közben gondolj a jövőre.
Rájössz, nem az a fontos, hova mész tova,
sokkal inkább az, hogyan értél el oda.

Legyetek büszkék arra, amik vagytok,
tudom, a világban ti is nyomot hagytok.
Az élet színházában az első sorban ülhetünk,
Merjünk nagyok lenni, mert mi arra születtünk.

2008. április 23. Gönyű

Memento Mori

Szelíd, meleg nyár este volt,
megbánóan sütött a hold.
Kinn ültem a kertben, tétlen,
elgondolkodván a léten.

Csalfa könyve tudománynak
feküdt nyitva a padon,
régi érzések és vágyak
futottak át agyamon.

Fájt a testem, fájt az este,
bús szívem, párját kereste.
Fájdalom tüzében égett,
s felidézett pár emléket:

A lenyugvó nap tüzében,
sétálgattunk, kéz a kézben.
Láttam, mikor reám nézett,
minket egynek szánt a végzet.

Boldog idők voltak azok,
hosszú nyarak, szép tavaszok,
de mint minden tündöklő kor,
ez is lehanyatlott egykor.

Épp egy éve, hogy kedvesem,
szép Ágnesem, nincsen velem.
Könnyem folyik, szép emlékek
minduntalan utolérnek.

Így ücsörgök némán, mélán
fájó szívvel, mereven,
szép szerelmünk hagyatékán
jár folyamat az eszem.

De midőn egy lomha felhő
bekúszik a hold elé,
könnyemet egy tompa szellő
tessékeli száz felé.

Kihűl körülöttem a lég,
kihunynak a csillagok,
lassan elsötétül az ég:
már nem egyedül vagyok.

Éles fény gyúl amott, messze,
s lassan megindul felém.
Megrezzenek minden neszre,
mi lehet e tünemény?

Száraz rőzse zengve roppan,
halk léptek az avaron,
szegény szívem nagyot dobban,
s ölelésre nyúl karom.

Ágnesem az, holt kedvesem,
fénylő, sápadt árny-alak,
arcán mosoly, és csendesen
szól a szép: “Már vártalak”.

Átölelném, megcsókolnám,
– szellem testét nem lehet –
ezt suttogja: “ne szólj hozzám,
hallgasd mit mondok neked.”

“A lenyugvó nap tüzében
sétálgattunk lenn a réten.
Boldog volt minden kis virág,
velünk nevetett a világ.”

“Elválasztott a csúf élet,
tőled kedves, engemet,
de számodra nem ért véget,
eldobnod hát nem lehet!”

“Az állandó perzselő gyász
előbb-utóbb felemészt,
így hát szerelmem, jól vigyázz,
mert a lelked elenyész!”

“Éjjelem és napvilágom,
felejts el, míg itt fenn élsz,
várok rád a túlvilágon,
mikor te is általkélsz’.”

Szelíd, meleg nyár este volt,
megbánóan sütött a hold.
Kinn a padon üldögéltem,
ma is bennem él a kép,
szelíd meleg nyár este még
soha nem volt olyan szép.

Befejezve:
2012. július 27. Gönyű

Levél István ecsémhez

Hogy egy híres embert idézzek akit az egész osztály szeret(-ne kilökni az ablakon) és akire az egész osztály felnéz (mert mi ülünk, de ő álldogál) „Szóval, a szóval!”. Ezen sor eredete onnan származik, hogy az első mondatom valahogy így hangzott: „Szóval, köszöntelek a szóval”, és akaratlanul is eszembe jutott az, ami csak akkor jut eszembe, ha vasárnap este ráeszmélek, hogy nem írtam meg a rövid százoldalas kisesszét holnapra (Ady Endre élete, különös tekintettel a szifiliszre, kitől kapta el, mikor, milyen procedúra alatt, (mondjuk ki nyíltan), baktérium vagy vírus okozza a betegséget, és ha rájössz, hogy baktérium akkor röviden fejtsd ki mivel lehet kinyírni a kis genyákat, stb). Először is megemlítem, hogy legelőször azt kéne megemlítenem, (vagy inkább a bocsánatodért esedezni) hogy ilyen ‘novella közeli’ vagy mivel okosak vagyunk és leköt az irodalomóra is (mindenkit máshogy, van, aki alszik, más rajzolgat, megint más azon az égető filozófiai problémán töpreng, hogy „Hogyan tud 45 percig a semmiről beszélni?”) ezért ismételten mondom, nevezzük nevén a dolgokat, ’novellisztikus’ levélhez van szerencséd, de hát mégis csak Rólad van szó, meg hát, amíg csörgedezik a vér az Írói vénámban, addig ilyen hülyeségeket fogok írni.
A második dolog, amit megemlítenék a versem, vagyis igazából a Te versed. Ez ’talán nich so witzig’ mint ez, a hát nem is tudom, iromány. Én azt hiszem, hogy eddig ez a legjobb költeményem, csak hogy ismét a nevén nevezzük a dolgokat, meg persze hogy ne legyen szóismétlés, szóismétlés, szóismétlés. Egyébként mindegyik újra azt hiszem, hogy az a legjobb, aztán rájövök hogy egy nagy raká…, izé, ööö…, szóval hogy tényleg nem olyan rossz. Remélem tetszeni fog, ha meg nem akkor se szólj, úgyis egy iratmegsemmisítőt akartam neked venni karácsonyra. Igazság szerint, igazából az lett volna az igazi, ha személyesen tudom átadni a Nagy Művet, amire egyébként van egy frappáns idézetem Radács – A kelnem tragédia-jából:

Most fog startolni a Nagy Mű, igen,
van ki dolgozik, a többi pihen,
évmilliókig tudnék feküdni,
de reggel hatkor mégis kelni kell.

Gondolom, ha egyből ébredés után is olvasnád a levelet, ilyenkorra már rég lefáradtál volna. Csupa ha-ha, ugye? Még egyszer bocsánatodért esedezem, nem tudom hogyan vitt rá a lélek, és majd hétfőn, ha minden jól megy (akarom mondani, ha minden marad ugyanilyen, mint eddig, mert ha minden jól menne akkor egész nap itthon feküdnénk, nem iskolába mennénk) akkor hétfőn találkozunk. Végezetül hadd írjam le (CTRL+C; CTRL+V) az egyik kedvenc idézetemet: „Azok, akik keveset tudnak, általában jó beszélők, akik meg sokat tudnak, keveset beszélnek.” Rosseb tudja, hogy ki mondta, az is megeshet, hogy valami csöves, és véletlenül meghallotta valaki és leírta, de még az is, hogy esetleg Jean Jacques Rousseau. Az idézetből kiderül, hogy maximálisan ostoba vagyok (ezután a pár sor után). Ja, egyébként amit már 2 órája le akarok írni:

BOLDOG 18. SZÜLETÉSNAPOT! VÉGE.

U.I.: Jól vigyázz, ha kilépsz az utcára, mert odaküldtem két rendőrt, akik először csak igazoltatnak, de lefizettem őket, hogy addig kutassanak, amíg nem találnak valami terhelő bizonyítékot ellened, hogy bevágjanak 10 évre a dutyiba.

Ja, azért küldöm E-mail-ben, (egyrészt mert ez egy levél, másrészt,) mert még a végén lenyúlja a postás, kiadja saját néven és multimilliárdos lesz.

Legyen az érzés bármilyen erős

Szép dolog a szerelem,
Megleled az igazit,
Csak bámulod mereven,
Míg a szíved kitaszít.

Hirtelen nem érzed,
Hol vagy és mit csinálsz,
Mi történt, nem érted…
Nyugodalmat kívánsz.

Nem tudod, szeret-e,
Honnan tudnád balga?
Ha nem beszélsz vele,
Hogy ő mit akarna?

Titkon arra vágyik,
Hogy vedd észre most már,
Titkos belső vágyit,
Világra nem hozná!

Csak bámul mereven…
Hogy nem veszed észre?
Mosolyogj kedvesen,
És kerülj elébe!

Örökké éltek majd,
A szerelem csodás,
Hidd el, az élet hajt,
A világ megy tovább!

2006. október 19. Gönyű