Egy tikkasztó nyári este,
ért el az ősz Budapestre.
Szaladt végig lenn az utcán,
s egyenesen feljött hozzám.
Ajtót tártam mit se sejtve,
besurrant, hangot sem ejtve.
Bámultam, lám mi történik?
Megbolondultam e félig?
S csak úgy komótosan, szépen,
helyet foglalt egy kisszéken.
Döbbenetem elmúlt majdan
s szóra nyílott halkan ajkam:
“ékes évszak gyönge teste
kis lakomban ezen este,
miért jársz itt, kit keresve?
Itt csak engem találsz nyesve.”
Szél hangján fülyült a válasz:
“Jóember, kérlek ne fárassz!
Régóta kutatlak téged,
átszeltem már a vidéket
kétszer, széltibe és hosszan,
fontos üzenetet hoztam.”
Néztem furcsán, ferde szemmel,
pont úgy, mint az átlagember,
aki egy szép nyári este,
őselemmel ül kettesbe’.
Csak kiböktem végül csendben:
“Kitől hoztad e levelet?”
válaszolt is az ősz menten:
“attól aki szívből szeret.
Vár reád egy szebb világban,
valahol, hol mindig nyár van,
vár reád az öreg fánál,
vörös napnak sugaránál.
Türelem! Ennyi az egész,
álmotok bár elég merész,
ha rajtam múlik, íme, nesztek
meglásd ember, egyek lesztek!”
És én balga, mind elhittem.
Azóta csak ülök itten,
forró nyáron, fagyos télen,
várom csak, hogy visszatérjen.
Hozzon jelet, üzenetet,
Mondja újra: bármi lehet.
Nem jön vissza már a csalfa,
csak a lelkemet akarta,
én csak várom, egyre várom
így vert át az ősz egy régi nyáron.
2018. október 9. Budapest