Senki

Úgy nevezték őt, hogy Senki.
Átnézett rajta mindenki.
Egy ember volt, mint te, vagy én,
valamelyik féltekén.

Szíve egy lányért dobogott.
Csakis Őt szerette, holott
tudta jól: a sors mostoha:
nem lesznek egyek soha.

Mert ez a lány, megvetette.
Csak szégyent érzett mellette.
S a legfontosabb, mint olyan,
nem vette őt komolyan.

Ahogy teltek, múltak az évek,
fájdalma keservvé érett.
Szerelmi kínja nem lohadt,
s lelke lassan megrohadt.

Némán ücsörög a házban,
nem múló szerelmi gyászban.
Kínozzák gyötrő emlékek,
s vad fantáziaképek.

Nem gyászolja őt a világ,
sírján nem hervadoz virág.
Nem is emlékszik már senki,
hogy valaha élt Senki.

2012. szeptember 10. Gönyű