Elveszve

Nevess csak bátran, ne szánd a bolondot,
napok óta az erdőben bolyongok.
Köröttem indák, ezer fa és moha
félek, innen már nem jutok ki soha.

Szétválik az út, melyik hát a helyes?
Mindkettő szava túlontúl delejes.
Előttem egy tetem, balra egy árok
kezdem azt hinni, körbe-körbe járok.

Mért e kín, mit tettem világ ellened
mondd, hogy az erdőt ellenem hergeled?
Mivel szítottam fel annyira dühöd,
hogy haragodban a hátamat ütöd?

Koponyámban egyre erjed a fertő,
ahogy sűrűbb, és sötétebb az erdő.
Megzizzennek mellettem a levelek,
s tébolyult arccal futásnak eredek.

Valahol ott lesz, kell, hogy legyen vége,
semmi sem végtelen, csak az éj sötétje.
Látom a fényt, az már biztosan a nap,
kinn leszel meglásd egy pillanat alatt.

És talán érezted olvasóm ezt te,
visszaért ismét oda, ahol kezdte.
Tízezer éve minden nap csak szökne,
nem sejti, de rab, most és mindörökre.

Jólelkű vagy, de ne szánd szegény párát,
eladta lelkét s tudta jól az árát.
Az idők végéig örök magányban,
küzdd a sorssal egy végtelen csatában.

2019. február 26. Budapest

Hadd vigyelek

Hadd vigyelek fel a hegyre
hol a kedves szél zörög,
hadd vigyelek le a völgybe
hol a folyó hömpölyög.

Hadd vigyelek a városba
zötyög s zúg a villamos,
hadd vigyelek ki a parkba,
mikor az ég csillagos.

Hadd mondjam el az ég alatt
hogy imádlak kedvesem,
engedd s én szeretlek téged,
míg eltűnünk teljesen!

2019. február 17. Budapest

Let me take you

Let me take you to the mountain
Where the wind so kindly blows,
Let me take you to the valley
Where the playful river flows.

Let me take you to the city
Where old streetcars bump and roll,
Let me take you to the park when
The night is about to fall.

Let me tell you under the stars
How I adore you my dear,
Let me love you with my full love
Until we both disappear.

2019. február 17. Budapest

Hazafelé

Zakatol a vonat
jaj de nagyon siet,
öblösen pattogva
kattognak a sínek.

Bódító a meleg,
kényelmesen ülök,
sebesen fut a táj,
majd beleszédülök.

Fejem balra bukva
elterül a vállon,
szempillantás alatt
szippant be az álom.

Egy ködfényű, kerek,
mesebeli kertben,
kéz a kézben, körbe
sétálgatunk ketten.

Rám nézel, mosolyogsz,
tekinteted ragyog,
elmondhatatlan, hogy
milyen boldog vagyok.

Épp nyolc édes betű
hagyja el a szádat,
mikor befejezem
szép fantáziámat.

Arra ébredek, hogy
harsogják a neved,
zavartan pislogok,
keresem ki lehet.

Én süket, s vak bolond,
a hangszóró keltett,
bemondták, elhagytuk
már Tóvároskertet.

2018. december 7. Budapest – Nagyszentjános között a vonaton