Hiábavaló

Borzasztó álmot láttam tegnap éjjel,
mindenütt dombok, s hegyek szerteszéjjel,
s a szemben álló rettenet tetején
csak sejthettem, de legbelül tudtam én,
ott állt a legnagyobb kincs ami igaz,
ha egyet mondhatsz csak, szerinted mi az?
Nem múló, delejes, örök boldogság,
minden halandó bú-bajra orvosság,
mely éppen csak egyben tartja e földet,
a tajtékzó tengert s a virágos völgyet.

Másztam, csak másztam a végtelen űrbe,
roppant és kegyetlen kínokat tűrve,
s épp mikor elértem volna a csúcsot,
lábam megbicsaklott, majd visszacsúszott.
Egy pillanat és zúgtam le a mélybe,
rimánkodtam buzgón, – bár véget érne –
de csak hömpölyögtem le, mint egy kerek
hókupac, amit egy csapatnyi gyerek
friss hóból, kitörő jó kedvvel tömött,
s a domboldalról lelkesen lelökött.

Csapzottan, zavartan állottam lábra,
felkészülten a következő távra.
Még a sors sem űzhet belőlem csúfot,
legyőzlek és meghódítom a csúcsot!
Nekivágtam újra, kitörő hévvel,
dupla erővel, verítékkel, vérrel,
szeltem a hegyet, fogytak a méterek,
kezdtek oszlani nem múló kételyek.
Messze az égben valaki nevetett,
s a gaz hegy magáról megint levetett.

Aggódni kár, ez csak egy fura álom,
otthon fekszem a pihe-puha ágyon,
ha nem akarok, hát nem muszáj mászni,
nyugalomban fogok reggelig várni!
De nem hallgatott rám a saját testem,
vonszolt felfelé, s folyton visszaestem.
Saját tetteimnek más volt az ura,
rabul ejtett az ismétlő formula.
Nem vagyok biztos már, tán ez a való,
minden ellenállás hiábavaló!

2018. április 16. Budapest