Nem lesz ez így jó. Ülsz csendben,
mintha mi sem történt volna,
úgy, mint kinek sok a dolga,
én meg szétrobbanok menten.
Viszlát, most kávézni mentem.
De félek, mi több, remegek,
jaj segítsetek meg egek,
hogy elfelejtsem a szentem.
Mert jobb a fojtó feledés,
mint a kínzó, gyötrő soha.
Jaj sors, balsors te mostoha
a szerencse ide kevés!
Legalább küldj el a francba.
Ordítsad, hogy “Mit képzelek!?”
óh én, tűnő tévképzetek
együgyű, elnyűtt suhanca.
Adj egy pofont nevelésképp,
hadd érezzem át a bűnöm,
egyedül csak tőled tűröm,
büszkeségem feledését.
Kirobbanó gyilkos gőggel,
karmolj, harapj, vad haraggal,
tűélesre fent fogakkal,
pusztítsál el szép erőddel.
Mert ha te ütsz, nekem mi az?
Rengő testem örül, látod,
mégha kínnal is kínálod
örvend, hisz Te vagy az.
Tudom jól, te maradsz néma,
nem látsz, mintha itt se lennék,
(pedig érted mit megtennék)
nincs itten semmi probléma.
Nem kiáltasz, rám se nézel,
némaságban tartasz távolt
magad nyilazod le Ámort,
ki bírja ezt józan ésszel?
első 4 versszak + utolsó előtti: 2018. nyár / ősz, Budapest
maradék: 2019. május 06. Budapest