Nem tudom, hogy miért tettem,
szörnyű bűn, de megszerettem.
Épp az imént múltam hetven
– rég volt már, bizony rég –
de a gaz világ még
mindig zengi álnok tettem.
Csellengő koldus voltam én,
álmodozó, néma, szegény
mit sem sejtő parasztlegény,
és hercegnő volt ő
a titokzatos nő,
fénylő csillag a föld egén.
A jó király egyke sarja,
(ő is a hallgatag fajta),
felém nyílott gyönge karja,
ölelj – szólt – és csókolj,
színes szókkal bókolj,
s tettem ahogy ő óhajtja.
Titokban terveket szőttünk,
hogy ketten vidékre szökünk,
de hamar elszállt örömünk,
mert egy öreg néne,
aranyért cserébe,
elárulta titkos frigyünk.
Folytatva e szörnyű ármányt,
engemet, mint kínos zsákmányt
az ősz király tömlöcbe hányt,
s hogy le ne jöhessen,
s titkon se szeressen
szobájába zárta a lányt.
Ez a rideg, hűvös orom
ötven éve az otthonom.
Nem is olyan rossz a sorom,
csak ő hiányzik, ő,
a szende, néma nő,
– karomban már sosem fogom.
Nem tudom, hogy miért tettem,
nem bűn az, de megszerettem.
Elmúltam már régen hetven,
s amíg kék fenn az ég,
a bájos világ még
zengi tovább bátor tettem.
2019. június 3. Budapest, Bikás park