Holmi kósza, tavi kincs

Olyan édes
ez a kékes
tavacska,
nincs is arra
illő tarka
szavacska.

Fény tör büszkén,
opáltükrén
szelíden,
hullám szökik
és megtörik
a vízen.

Belelépek
puha, pépes
hínárba,
neked rovom
minden sorom
hiába!

2019. augusztus 30. Balatonfüred

Roadtrip

Kanalazva szottyos ráment
bekúszott az agyba úgymond:
vehetnénk egy régi furgont!
Azt az öreg, szép Volkswagen-t.

Mert kiállnak minden próbát,
tele lenne dugig rakva,
s körvonalba’ vagy cikkcakkba’
bejárhatnánk Európát.

Szereznék egy fotógépet,
lefotóznánk Párizst, Rómát,
Londonban a híres órát,
s minden szembe jövő szépet.

Neked biztos, hogy tetszene,
én meg tudod, terád hagyom,
futok némán, bénán, vakon,
utánad a végtelenbe.

2019. augusztus 29. Budapest, Allee

Út

Zúgó vizek, tarka rétek,
színtelen fellegek.
Opálkövek, fakó mének,
rímtelen szellemek.

Sárga levél, élénk lombok,
nem zúduló eső.
Dudorodó, szikár dombok,
elbúsuló mező.

Fürge sorok, szürke fokok,
régi bánya kúttal.
Omló romok, romló korok,
Déli pályaudvar.

2019. augusztus 28. Nagyszentjános – Déli pályaudvar között

Holdsugár

Valahol a folyó mellett,
árnyat csak magának tartva,
áll egy hársfa, jól megtermett,
kérges törzse tarka-barka.

Nincs közelben árva lélek,
kósza bogár rá nem mászik,
így múlnak a hosszú évek,
egymagában dudorászik.

Megszokva kényszerű sorát,
reménykedik még titokba’,
vár valami apró csodát,
minduntalan álmodozva.

Nyughatatlan nyáréjszakán,
sápadt holdfény vetül rája,
s angyal búgó, dalos szaván
ekképp szól a hold sugára:

“Édes kis fa, meg ne rettenj,
olyan kecses minden ágad,
onnan fentről észrevettem,
elemészt a bú, s a bánat.

Nap nap után csodáltalak,
szívem most is meg-megretten,
hogy állhat egy ilyen alak,
önmagában, elfeledten?

Így, mikor egy pillanatig
jó hold anyám félrenézett,
elszöktem, hogy pirkadatig
én legyek a másik részed.

Mert én vagyok reád ki vár!
Úgy szeretlek, csak nem bánod!?
Nélküled az ég is sivár,
leszek én a földi párod!”

Olyan hosszan, olyan szépen
szólt a mennyek szelíd lánya,
hogy feltűnt a derűs égen
a kelő nap koronája.

Rápillantott pislákolva
még egyszer a kicsi fára,
és utószor, ezt suttogva
szóra nyílt a pici szája:

“Ne haragudj, kérve kérem,
bocsáss meg e kis sugárnak,
találkozunk még ígérem
de már fenn, az égben várnak!”

Abban a szent minutában
elillant a halvány, sárga,
könnyedén, és oly vidáman
fecserésző holdsugárka.

Nem is tudta szegény hársfa,
minek örülhetne jobban,
annak, van egy új barátja,
vagy, hogy szívre lángra lobban.

Ezért aztán másnap éjjel,
midőn eljött éppen éjfél,
egy tarisznya vad reménnyel
álldogált a csillagfénynél.

Igen ám, de minden este
tíz után egy sötét, lomha
viharfelhő sűrű teste
kúszik be a horizontra.

Ama varázslatos estén,
sápadt volt e sűrű ködlény,
ezért tudott tömör testén
áthatolni egy szál holdfény.

Holdsugárkánk izzó hévvel
próbálja áttörni fátylát, 
hátha még e komor éjjel,
megpillantja szíve fáját.

Közben lenn a földön, ekképp
mereng mélán a kis sudár:
“biztos nem vagyok elég szép,
ezért nem jő a holdsugár!

Meglátott, és tudom, bánja,
hogy lehetnék én a társa?
Ő egy angyal égi lánya,
én meg csak egy árva hársfa.

Övé az est minden fénye,
én csak ennyit kaptam: teret.
Mennyi lehet az esélye
annak, hogy ő belém szeret?

Soha nem jössz, soha többé,
és én bolond, hittem neked,
állhatok itt mindörökké,
bámulva a sötét eget.”

Szegény kis fa, nem tudhatta
miként küzd a hold leánya,
teljességgel lesújtotta
annak fojtó, bús hiánya.

Büszkén kitart, meg nem hőköl,
égő szíve kettéroppan,
s a parázsló, roppant hőtől,
korhadt törzse lángra lobban.

Jaj világ, hogy erre ébredj!
Míg a föld szuszogva aludt,
szerte fújdogált a szél egy
nagy maréknyi, izzó hamut…!

2019. augusztus 22. – 2019. augusztus 27. Gönyű

Duna-part

Ismeritek ti a vad Duna-partot, hol mos opálos
víz lila sziklát, hallod a habzó, zord folyam élét,
s mélyről zengő halk csevej izzik a dús habok ívén?
Én jól ismerem ezt a borús tájat, s valahára
itt az idő, hogy dicshimnuszt írjak neki mostan!
Mert jobb társa a szédelgőnek nincs e kevergő,
néma, szikár pocsolyánál, hisz meghallgat ez, issza
minden gondolatát a világnak; válogatást nem
tűr, mert nem szeparál elevent, de a holt is egyenlő.
Bármikor esdekel ottan elázott, céltalan ember,
bárki, kinek gyötrő baja égeti lassan a testét,
hallgat a felszín, kérleli buzgón öntsd ki a szíved,
tódítsd rá agyad összes imáját, és valamennyi
ádáz zsarnok gondolatát, hisz ez élteti zúgó
torz regetárát, fényes ezüstjét, éteri színét!

2019. augusztus 24. Gönyű

Mi

Te vagy a dal, én az óda,
én a vers, és te a próza.
Te a jelen, én a régmúlt,
A-moll-t játszom, de te G-dúrt.
Te vagy a tűz, én meg a fagy,
én az apró, te meg a nagy.
Te a fény, és én a sötét,
én a nyúl, és te a sörét.

Te a test és én a köntös,
én egyszínű, te meg pöttyös.
Te a szem, és én világa,
én a rét, és te virága.
Te a tölcsér, én a fagyi,
én a papó, te a nagyi,
te a börtön, én meg a rab,
én a fej, és te a kalap.

Mi vagyunk a tenger kéke, 
mi vagyunk a világbéke!
Mi vagyunk a gyémánt fénye,
mi vagyunk a föld reménye!
Mi vagyunk a mély zuhatag, 
mi vagyunk a nagy sivatag,
mi vagyunk a nap s a holdak,
minélkülünk nincsen holnap!

2019. augusztus 15. Kelenföld – Nagyszentjános között

Szeszélyes rapszódia

Mondd meg a szélnek, hogy
ne tépjen vitorlát!
Mondd meg a napnak, hogy 
ne tűzzön oly vadul!
Mondd meg e szívnek, hogy
ne fájjon mikor lát,
s magyarázd meg neki,
mért’ ejtetted rabul.

Mondd a víznek, hogy nem
ölelhet csónakot!
Mondd meg a felhőnek,
ne zúdítson záport!
Mondd meg e kis agynak,
mely örökre rabod,
ne gondoljon reád, s
felejtse el Ámort!

Ordítsad hangosan:
“mindenség, én szánlak!”
Verd át a fóbiást,
“nem kell ám itt félni!”
Suttogva mondjad meg  
az elnémult számnak,
“nem csak kettesben
kell tudni beszélni!”

Mondd a pengének, hogy
kicsorbulni tilos!
Mondd meg a hajamnak,
hogy ne nőjön tovább!
Mondjad a szemembe,
“a legszebb szín a piros”,
mondd, nem vagy való, csak
csalóka délibáb!

Mondd meg a jégnek, hogy
ne porítson sziklát!
Mondd meg a fának, hogy
ne vessen árnyékot!
Locsold le jéghideg
vízzel a kis szikrát,
kicsikét se leplezd
ebbéli szándékod!

Mondd meg a csillagnak,
ne ragyogjon bután!
Mondd a farkasnak, hogy
hasztalan a falka!
Mondd meg, hogy ne álljak
meglepődve, sután,
látván, hogy köröttem
minden tarka-barka.

Parancsold: csituljon
el minden gondolat!
Követeld, “költözzél
minél messzebb szentem!”
Hát nem oldaná meg
minden gondodat, ha 
varázscsettintésre 
köddé válnék menten?

Mondd azt, hogy legyen a 
zöld mező kietlen,
és szökkenjen szárba
a kopár sivatag!
Ez is csak annyira
túlzó, s lehetetlen, 
mint az idekörmölt,
néked üres szavak.

Mondd, hogy kihagyhatnám
a hársfát, s az eget!
Mondd, hogy nem vagy szelíd,
“szép, szép, de nem igaz!”
Meg ne kérdezzed, hogy 
honnan vannak ezek,
bár ha rajtad múlik, 
nem is fogod, igaz?

Mondd, hogy beszéljek és
ne úgy kelljen minden
gondolatomat az
ujjadból kirázni!
Mondd, hogy jobban kéne 
önmagamban hinnem,
– de mélyebb gödörből,
nehezebb kimászni…!

Mondd, hogy ne írjam a
tizennyolcadikat!
Mondd, hogy nem lepődtél
meg ezen a számon!
Mondjad, hogy amíg az
édes lelked vigad,
ne üljek egy padon,
mígnem bőrig ázom.

Hát ez jó hosszú lett.
Mindegy, te fel ne vedd,
csak akartam, hogy tudd,
te vagy a világom.
Lefoglalom magam
s ha veled nem lehet, 
a kezembe kapom
kopott kis gitárom.

Egy-két jó ballada,
és nóta az ára,
s rocksztár leszek pikk-pakk,
tele lesz a tárcám!
Felajánlom mindet
jótékonyan, hátha 
én is lenyűgözlek,
nem csak tarka tálcám!

2019. augusztus 11. Budapest, Bikás park

Szép nyári nap

A bús folyóparton
leülök egy kőre,
s beleordítok az
üde levegőbe.

Sirályok köröznek
a víz tükre fölött,
halk suttogás kering
a dús habok között.

E kékség hoz jajszót,
hullámozva, sután?
Vagy csak a lágy szellő
játszadozik csupán?

Nem is zeng panasz, csak
puha lelkem mállik,
s elképzeli sajgón
mindazt, mire vágyik?

Kérlelem az összes
elemét a napnak,
küldjön még jelet e
szegény, néma vaknak.

De kérdem én, csoda,
hogy rám tör a vakság,
ha a hírhozó egy
angyallelkű nagyság?

És kérdem, meglepő,
hogy elönt a kétség,
ha eme nagyság, a
legszelídebb szépség?

2019. augusztus 6. Budapest, Báthory utca

Szürke szavak fehér lapon

Rád emlékeztet a tó tiszta tükre,
a hársfák lágy, nyáresti illata;
mintha lépnék izzó testű tűkre,
úgy mar lelkembe rikító dal-szava.

Gyönge szívem gyötrő bánattal teli,
lelked parázsló padozatán hever.
És mikor társát végtire megleli,
téged a sárga falevél érdekel.

Hisz látom én is, bolond vicc az egész,
mégis folyton ezen jár e kis agy,
és körmöl e kar, e felelőtlen, merész
pedig voltaképp, azt sem tudom, ki vagy.

De számít e a tudás, ha ez a vad,
szív nélküled így is, úgy is megszakad?

2019. augusztus 4. Nagyszentjános-Budapest között