Emlékezzünk

Eljött hát a nap, már megint itt vagyunk,
hogy felhasítsa ismét szendergő tudatunk
a keserédes emlékezés.
Mert kevés volt, olyan nagyon kevés
az az idő, amíg itt jártatok velünk,
azóta is néha-néha könny lepi be szemünk.
Mikor eszünkbe jut vidáman mosolygó arcotok,
ahogyan vívjátok megfáradt szellemharcotok,
s fáradtan dőltök le a kényelmes székbe;
sugárzik belőletek
megváltó szeretet
és mindenek felett álló, büszke földi béke.
De túlságosan buzgón szeretett az Isten,
s nem bírta, hogy titeket magához ne intsen.
Felültetek ti is a fényes égi padra,
zubogó szívünkben csak hiányotok hagyva.
Nincs az az alakzat mi kitölthetné az űrt
lenge lelkünkben, melyet durván összegyűrt
az elmondhatatlan veszteség.
Elismétlem újra, mert ezt sosem elég:
bátran sírjunk, mert néha sírni kell!
Van úgy, hogy a sírás a föld fölé emel!
Ha kiengeded a benned fortyogó rosszat,
nem tűnődsz rajta kesergőn naphosszat.
S ne kérdezzük “mit vétettem?”, ne keressünk hibát,
mormoljunk el szipogva egy-két kósza imát.
S ha el is halna rekedt hangunk, pityeregve, sírva,
vigyünk pár szál rózsát magunkkal a sírra.
Akaratlanul is halljuk majd újra e szavakat,
amiket a pap mormolt a fák árnyéka alatt:
“gyászolnak a szeretteid, jó fiad és lányod,
s kényszerből majd megtanuljuk eltűrni hiányod”.
De állva a fagyos, néma sírbolt felett,
idézzünk fel nem múló, de foszló emlékeket.
Emlékezzünk mennyire élveztük a nyarat,
kergettünk a réten röpködő madarat.
Emlékezzünk minden egyes mosolyt keltő szóra,
minden tarka emlékképre, rosszra is és jóra.
Ragadjuk meg két kézzel a gyász e röpke percét,
emlékezzünk hogy szerettük testét is és lelkét.
Emlékezzünk hogy szerettük, s hódoljunk is annak,
de ne feledjük azokat sem, kik még köztünk vannak.
Szeressük egymást, mert múlandóak vagyunk,
s nem tudhatjuk mikor jön el legutolsó napunk.
Emlékezzünk, s nyerjünk erőt abból mennyire fáj,
ne takarja látóterünk szürke, ködlő homály.
Emlékezzünk: ahogy eljő újra még a kikelet,
lelkünkben is átveheti még a nyár a bús telet!

2019. október 31. Budapest

Ha akarod

Betakargatlak, ha
dideregsz, ha fázol.
Ernyőt tartok óva,
hogyha jő a zápor.

Elfedem a napot
hogyha bántja szemed,
átkarollak én, ha
drága tested remeg.

Énekelgetek, ha
bántja csend a füled,
puszta kézzel tépek
nyugtató gyógyfüvet.

Megfordítom érted
a folyók irányát,
önfeledt kacajból
rajzolok szivárványt.

Lehozom a holdat
és minden csillagot,
tálcán nyújtom puha
markodba a napot.

Leszek a jövendő,
s mindörökre rabod,
nem kell mást tenned, csak
mondd ki, hogy akarod!

2019. október 25-30. Budapest

Mosás

Beugrani koszos ruhák!
Egy kis Silan-t ide öntök,
ne bújjatok, nincs itt sumák,
szédüljetek galád göncök!

Kopott órám kopogtatom,
megállott, vagy mi az Isten!?
Elindult vagy két órája,
ezen meg még tíz perc sincsen!

Teszek veszek közben lazán,
szellőztetem a jó lakást,
s derült égből mi jő!? Az ám!
elfelejtettem a mosást!

Szaladok mint a búbánat
és felkapom a kosarat,
kitépem én a ruhákat,
egy zokni, az csak benn maradt!

Kiterítem, fene egye,
elfáradt már piciny agyam,
nem száradnak már egy hete,
kitépem az összes hajam!

2019. október 27. Budapest, Báthory utca

Tarka lombú fák közt

Tarka lombú fák közt
tekeregtél velem,
jött velünk a nyár és
az örök szerelem.

Tarka lombú fák közt
kacarásztunk lágyan,
elmerültünk boldog,
néma, büszke vágyban.

Tarka lombú fák közt
áldottuk a holdat,
s kértük legyen ily szép
legalább a holnap.

Tarka lombú fáknak
roskadó a lombja,
tarka lombú fák közt
én járok zokogva…!

2019. október 27. Budapest, Báthory utca

Tétényi-úti fák

A nyár legyen tivéletek
Tétényi-úti fák.
Terítse tarka, réveteg,
időtlen, büszke lényetek
hárs zsenge illatát.
Sokat jelentetek nekem,
ti voltatok a szerelem
Tétényi-úti fák.

Hazudjatok nekem ti már
Tétényi-úti fák.
Mondjátok zöldell a határ,
s ragyog le a bús holdsugár
ködös felhőkön át.
Ne halljam a bánat nevét,
meséljetek hazug mesét
Tétényi-úti fák.

Daloljatok csak úgy, szegény
Tétényi-úti fák.
Akad-e még a föld egén,
szemenszedett, fakó remény
egy fényesebb világ?
Terem-e még babér talán,
mi lesz velünk ezek után
Tétényi-úti fák?

2019. október 21.-22. Budapest, Báthory utca

A zalai dombok

A zalai büszke dombok
álmodoznak szende hévvel,
terebélyes tarka lombok
táncolnak a csillagfénnyel.

Hűvös élű, tiszta tavak
terpeszkednek elpihenve,
sántikáló, kéklő patak
kanyarog a végtelenbe.

Csendes álmú szürke erdők
bóbiskolnak lopva, mélyen,
meredélyek, árkok, lejtők
bujkálnak a mély sötétben.

Én járok csak kinn az éjben,
nem hat meg se szín, se illat,
várom hátha zuhan éppen,
föld színére égi csillag.

Mert ha zuhan, azt kívánom,
árva csillag, bús barátom,
hogyha éri lomha álom,
súgd fülébe: úgy imádom!

2019. október 20. Budapest, Bikás park

Sóvárogva

Tudom én azt jól, hogy nem fogod elhinni ezeket a hiányodtól meggyötört szavakat, de én azért mégiscsak makacsul ragaszkodom hozzá, hogy minden egyes papírra vetett gondolat a szívemből szól.

Ím a színtiszta igazság: bearanyozod valamennyi unalmas, szürke hétköznapom. Ébren töltött perceim nagy részében, csakis te jelented nekem a végtelen sötéten vad diadalt arató világosságot. Nem is tudom, hogy mi lenne itt nélküled. Olyan szegény, élettelen volna minden.

Sóvárogva vágyom puha érintésed, de akármennyire is kínoz a vágy, mégsem merek a közeledbe menni. Akarnék én, de egyszerűen képtelen vagyok. Valami megfoghatatlan, láthatatlan erő meggátol.

Ha néha-néha véletlenül vetnék is rád egy futó pillantást, nem bírják gyönge szemeim fennséges látványod, és könnycsatornáim azon nyomban, csobogó cseppekkel ontják magukból a végtelen fájdalom könnyeit.

Nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Néha muszáj vaknak tettetnem magam, hogy akaratlanul se tudj bántani. Ilyenkor ha úgy van, gyáván megfutamodok; bevackolom magam sötét szobámba, és úgy teszek, mintha nem is léteznél.

Töredelmesen bevallom, időnként eszembe jut, hogy összeszedem minden bátorságom, és mint a legnagyobb felfedezők, meghódítalak. De egészen egyszerűen képtelenség. Ahogy közelítek feléd, minden egyes tagom egyre jobban bizsereg, kiszárad a szám, és úgy érzem, hogy menten meggyulladok. Felperzsel millió felé sugározó fényed.

Te csak jársz-kelsz, fenn az égen önfeledten, mint a leghatalmasabb angyalok, fejed felett vakító glória, és észre sem veszed ezt a szerencsétlent, aki minden egyes nap, teljes szívével üdvözít.

Bár józan eszem teljes hévvel tiltakozik, csalfa szívem örökké hű hozzád, kegyetlen királynőm, szikrázó nap.

2019. október 17. Budapest, Báthory utca

Szeretni

Azt hiszem, hogy itt rajtam, mint szenvedő alanyon kívül, mindenki jelentősen alábecsüli a helyzet komolyságát.

Szeretem. Sze-re-tem! Ezt még jó párszor el kéne mondanom. Szépen, lassan. Emelt hangon. Határozottan. Kimérten. Szótagolva.

Szeretni valakit nem azt jelenti, hogy néha-néha eszedbe jut, vagy hogy “olyan kis cuki vagy”. Nem. Szeretni valakit, az valami sokkal több.

Számomra azt jelenti, hogy veled fekszem, veled ébredek; te jutsz eszembe a hársfákról, és azokról a fákról is, amik kicsikét sem hársfák; a kósza felhőkről, és úgy kábé mindenről amit egy szürke hétköznapon pislogva meglátok. Minden egyes ébren töltött pillanatban rád gondolok. Ha azt kérnéd, hogy öt percen belül találkozzunk a Mount Everest tetején, egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen furfangos módon kitalálnám, hogyan lehet meditálva odateleportálni magam. Ha azt mondanád, hogy szomorú vagy, rettegve remegne meg föld és ég, mert tudják jól, hogy én megmozgatnám a hegyeket is, hogy ezen változtassak.

És lehozni a csillagokat!? Blah! Még mit nem! Hiszen ha mi egyek lennénk, akkor maguk a csillagok járulnának elibénk, szólván: “Hogy merészelitek!? Ti mégis kinek képzelitek magatokat, hogy fényesebben ragyogtok, mint mi magunk!?”

Jaj, de jó lenne, ha igazán szavakba tudnám önteni azt, hogy valójában mit is érzek. De egészen egyszerűen képtelen vagyok.

Ez nem valamiféle szeszély. Ez nem valamiféle hóbort.

Nem ismerlek!? Hát nem! Tényleg ismerni kell valakit ahhoz, hogy tudjuk, hogy a lelke ugyanabból az anyagból teremtetett, mint a magunké? Hát történtek itt már ennél ezerszer cifrább dolgok is! Az én tudásom, az én hitem, az miért kisebb, mint milliók hite, akik vakon bíznak egy ismeretlenben, aki vallásuk szerint megteremtette ezt az egész, kacsalábon forgó világot? Az én hitemben sokszorta több a racionalitás, mégis azt mondjátok, hogy balgaság!

Amúgy is, mit jelent az, hogy ismerni? Mit ismerni? Hogyan ismerni? Ismerni a múltját? Ismerni azt, hogy milyen magas, vagy, hogy volt e már eltörve a lába? Hát volt már élő ember ezen az elárvult bolygón, aki egy leírásba beleszeretett? Mi lenne ha úgy definiálnák az “ismerni”-t, hogy összerezzensz amikor koppan egy pár fülhallgató az asztalon? Mi lenne, ha úgy definiálnánk, hogy minden egyes igazi szava olyan, mintha a szívedből szólna? Mi lenne ha úgy definiálnánk, hogy amikor a szemébe nézel, látod a múltat, a jelent, a jövőt, a semmit és a végtelelent? Mi lenne, ha meg sem próbálnánk definiálni, mert hogyan volnánk képesek meghatározni azt, hogy mit jelent “ismerni” valakit, amikor még magunkat sem ismerjük!

És akkor mit jelent szeretni, hajszolni a tökéletest? Elárulok valamit, most jól figyelj: tökéletes nem létezik. Legalábbis a szó objektív értelmében. Az más kérdés, hogy bizonyos nézőpontból bárki lehet tökéletes. A tökéletes nem a hibátlanságot jelenti. A tökéletes értelme inkább abban rejlik, hogy megtaláljuk magunkban a másik rigolyái iránti szeretetet, azok elfogadását, és kompenzálását. Nem kell, hogy feltétlenül ugyan azt szeressük. Nem kell, hogy mindig ugyanazon a véleményen legyünk. Az a fontos, hogy egymást jobb emberré tegyük, és ahelyett hogy elbillentenénk a képzeletbeli libikókát bármelyik irányba, megtaláljuk együtt az egyensúlyt.

Na igen, valami ilyesmit jelent szeretni. Szóval ne tévesszük össze a “kedvelemmel”, vagy a “tetszikkel”, kérem szépen!

Azt egy kicsikét sem állítom, hogy kellemes. Mármint félre ne érts kedves olvasó, a viszonzott szerelem bizonyosan gyönyörű, hisz mégis milyen is lehetne!? De csak elhiszed nekem, hogy a viszonzatlan szerelem, az maga a pokol. Nehéz azt elfogadni, hogy minden gondolatod tárgyának, univerzumod középpontjának esetleg egyetlen olyan gondolata sincsen, ami veled kapcsolatos.

Itt van valaki, akit dicsőítesz, istenítesz, felemeled egyetlen ujjaddal a legmagasabb piedesztálra, és ő még csak észre sem vesz. Még ha észre sem vesz!

Hát még ha esetleg észrevesz!

Mert milyen érzés az, hogy dacára annak, hogy minden bravúrodat, minden zsenialitásodat beleadva próbálod lenyűgözni, ő hideg, mint egy vacogó jégkocka?

Milyen érzés volna, ha elmondanál neki mindent, és úgy tűnne, hogy egy kicsikét sem vette komolyan?

Milyen érzés volna, ha ötvenhárom verséből kiragadna egyetlen sort, és azzal próbálná magyarázni a világot, miközben nem venné észre az alatta már-már pattanásig feszülő, miriádokkal fontosabb mondanivalót?

Milyen érzés volna, ha kapnál tizenöt percet az idejéből?

Milyen érzés volna, hogy más, kérdezés nélkül kapná ennek sokszorosát?

Milyen érzés volna nap mint nap azt látni, hogy mindenkire ezerszer nagyobb figyelmet fordít mint rád, aki a világon a legeslegjobban szereti?

Milyen érzés volna látni, amikor valaki elmegy mellette és lopva hozááér, amikor te a lelkedet adnád egyetlen vétlen érintéséért?

Milyen érzés volna, ha mindketten ugyanazt a színjátékot adnátok elő a világnak, mégsem lelnétek meg a közös hangot, mert ő nem volna kíváncsi a hangodra?

Persze azt fogod hinni magadról, hogy nem érsz semmit. Hogy semmire nem vagy jó. Hogy mit sem ér az, amit csinálsz. Behunyod a szemed, behúzod a nyakad, és lapítasz némán a sötétben. Napról napra egyre súlyosabb a bűnöd. Mert jó ember vagy, és ha ő nem kíváncsi rád, akkor nem akarod ráerőltetni magad. Nincs jogod megszólítani a világmindenség legszebb angyalát.

Bárhogyis legyen, nem szabad ezt hinned.

A lényeg az, hogy mindig bízz. Mindig higgy. Soha ne add fel. Hiszen így, vagy úgy, de majdcsak lesz valahogy. Mert akár hiszed, akár nem, olyan bizony még emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy ne lett volna sehogy se!

2019. október 15. Budapest
2019. november 16.-17. módosítások

Nátha

Erisztek’ egy kancsó vizet,
deciből úgy kábé’ tízet,
felforralom, lobogjon ám,
gőzpárás lesz kicsiny szobám.

Teafiltert teszek bele,
ázzon kicsit ki a bele!
Öntenék még fölé mézet,
de jaj, fogytán van a készlet!

Bekapok egy kék Coldrex-et,
eszek egypár omlós kekszet,
rá pár nyelet meleg tejet,
elvből nem mondhatok nemet!

Pisze orrom folyton folyik,
zsebkendőtől pirosodik,
melegem van, szemem fáradt,
egész testem zsibbadt, bágyadt.

Ide figyeljetek bacik,
Jenők, Ferik, Gézák, Lacik,
gyötörjetek, csak légyszi’ mást,
nem bírom már az orrfolyást!

2019. október 11. Budapest, Báthory utca