Azt hiszem, hogy itt rajtam, mint szenvedő alanyon kívül, mindenki jelentősen alábecsüli a helyzet komolyságát.
Szeretem. Sze-re-tem! Ezt még jó párszor el kéne mondanom. Szépen, lassan. Emelt hangon. Határozottan. Kimérten. Szótagolva.
Szeretni valakit nem azt jelenti, hogy néha-néha eszedbe jut, vagy hogy „olyan kis cuki vagy”. Nem. Szeretni valakit, az valami sokkal több.
Számomra azt jelenti, hogy veled fekszem, veled ébredek; te jutsz eszembe a hársfákról, és azokról a fákról is, amik kicsikét sem hársfák; a kósza felhőkről, és úgy kábé mindenről amit egy szürke hétköznapon pislogva meglátok. Minden egyes ébren töltött pillanatban rád gondolok. Ha azt kérnéd, hogy öt percen belül találkozzunk a Mount Everest tetején, egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen furfangos módon kitalálnám, hogyan lehet meditálva odateleportálni magam. Ha azt mondanád, hogy szomorú vagy, rettegve remegne meg föld és ég, mert tudják jól, hogy én megmozgatnám a hegyeket is, hogy ezen változtassak.
És lehozni a csillagokat!? Blah! Még mit nem! Hiszen ha mi egyek lennénk, akkor maguk a csillagok járulnának elibénk, szólván: „Hogy merészelitek!? Ti mégis kinek képzelitek magatokat, hogy fényesebben ragyogtok, mint mi magunk!?”
Jaj, de jó lenne, ha igazán szavakba tudnám önteni azt, hogy valójában mit is érzek. De egészen egyszerűen képtelen vagyok.
Ez nem valamiféle szeszély. Ez nem valamiféle hóbort.
Nem ismerlek!? Hát nem! Tényleg ismerni kell valakit ahhoz, hogy tudjuk, hogy a lelke ugyanabból az anyagból teremtetett, mint a magunké? Hát történtek itt már ennél ezerszer cifrább dolgok is! Az én tudásom, az én hitem, az miért kisebb, mint milliók hite, akik vakon bíznak egy ismeretlenben, aki vallásuk szerint megteremtette ezt az egész, kacsalábon forgó világot? Az én hitemben sokszorta több a racionalitás, mégis azt mondjátok, hogy balgaság!
Amúgy is, mit jelent az, hogy ismerni? Mit ismerni? Hogyan ismerni? Ismerni a múltját? Ismerni azt, hogy milyen magas, vagy, hogy volt e már eltörve a lába? Hát volt már élő ember ezen az elárvult bolygón, aki egy leírásba beleszeretett? Mi lenne ha úgy definiálnák az „ismerni”-t, hogy összerezzensz amikor koppan egy pár fülhallgató az asztalon? Mi lenne, ha úgy definiálnánk, hogy minden egyes igazi szava olyan, mintha a szívedből szólna? Mi lenne ha úgy definiálnánk, hogy amikor a szemébe nézel, látod a múltat, a jelent, a jövőt, a semmit és a végtelelent? Mi lenne, ha meg sem próbálnánk definiálni, mert hogyan volnánk képesek meghatározni azt, hogy mit jelent „ismerni” valakit, amikor még magunkat sem ismerjük!
És akkor mit jelent szeretni, hajszolni a tökéletest? Elárulok valamit, most jól figyelj: tökéletes nem létezik. Legalábbis a szó objektív értelmében. Az más kérdés, hogy bizonyos nézőpontból bárki lehet tökéletes. A tökéletes nem a hibátlanságot jelenti. A tökéletes értelme inkább abban rejlik, hogy megtaláljuk magunkban a másik rigolyái iránti szeretetet, azok elfogadását, és kompenzálását. Nem kell, hogy feltétlenül ugyan azt szeressük. Nem kell, hogy mindig ugyanazon a véleményen legyünk. Az a fontos, hogy egymást jobb emberré tegyük, és ahelyett hogy elbillentenénk a képzeletbeli libikókát bármelyik irányba, megtaláljuk együtt az egyensúlyt.
Na igen, valami ilyesmit jelent szeretni. Szóval ne tévesszük össze a „kedvelemmel”, vagy a „tetszikkel”, kérem szépen!
Azt egy kicsikét sem állítom, hogy kellemes. Mármint félre ne érts kedves olvasó, a viszonzott szerelem bizonyosan gyönyörű, hisz mégis milyen is lehetne!? De csak elhiszed nekem, hogy a viszonzatlan szerelem, az maga a pokol. Nehéz azt elfogadni, hogy minden gondolatod tárgyának, univerzumod középpontjának esetleg egyetlen olyan gondolata sincsen, ami veled kapcsolatos.
Itt van valaki, akit dicsőítesz, istenítesz, felemeled egyetlen ujjaddal a legmagasabb piedesztálra, és ő még csak észre sem vesz. Még ha észre sem vesz!
Hát még ha esetleg észrevesz!
Mert milyen érzés az, hogy dacára annak, hogy minden bravúrodat, minden zsenialitásodat beleadva próbálod lenyűgözni, ő hideg, mint egy vacogó jégkocka?
Milyen érzés volna, ha elmondanál neki mindent, és úgy tűnne, hogy egy kicsikét sem vette komolyan?
Milyen érzés volna, ha ötvenhárom verséből kiragadna egyetlen sort, és azzal próbálná magyarázni a világot, miközben nem venné észre az alatta már-már pattanásig feszülő, miriádokkal fontosabb mondanivalót?
Milyen érzés volna, ha kapnál tizenöt percet az idejéből?
Milyen érzés volna, hogy más, kérdezés nélkül kapná ennek sokszorosát?
Milyen érzés volna nap mint nap azt látni, hogy mindenkire ezerszer nagyobb figyelmet fordít mint rád, aki a világon a legeslegjobban szereti?
Milyen érzés volna látni, amikor valaki elmegy mellette és lopva hozááér, amikor te a lelkedet adnád egyetlen vétlen érintéséért?
Milyen érzés volna, ha mindketten ugyanazt a színjátékot adnátok elő a világnak, mégsem lelnétek meg a közös hangot, mert ő nem volna kíváncsi a hangodra?
Persze azt fogod hinni magadról, hogy nem érsz semmit. Hogy semmire nem vagy jó. Hogy mit sem ér az, amit csinálsz. Behunyod a szemed, behúzod a nyakad, és lapítasz némán a sötétben. Napról napra egyre súlyosabb a bűnöd. Mert jó ember vagy, és ha ő nem kíváncsi rád, akkor nem akarod ráerőltetni magad. Nincs jogod megszólítani a világmindenség legszebb angyalát.
Bárhogyis legyen, nem szabad ezt hinned.
A lényeg az, hogy mindig bízz. Mindig higgy. Soha ne add fel. Hiszen így, vagy úgy, de majdcsak lesz valahogy. Mert akár hiszed, akár nem, olyan bizony még emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy ne lett volna sehogy se!
2019. október 15. Budapest
2019. november 16.-17. módosítások