Eljött hát a nap, már megint itt vagyunk,
hogy felhasítsa ismét szendergő tudatunk
a keserédes emlékezés.
Mert kevés volt, olyan nagyon kevés
az az idő, amíg itt jártatok velünk,
azóta is néha-néha könny lepi be szemünk.
Mikor eszünkbe jut vidáman mosolygó arcotok,
ahogyan vívjátok megfáradt szellemharcotok,
s fáradtan dőltök le a kényelmes székbe;
sugárzik belőletek
megváltó szeretet
és mindenek felett álló, büszke földi béke.
De túlságosan buzgón szeretett az Isten,
s nem bírta, hogy titeket magához ne intsen.
Felültetek ti is a fényes égi padra,
zubogó szívünkben csak hiányotok hagyva.
Nincs az az alakzat mi kitölthetné az űrt
lenge lelkünkben, melyet durván összegyűrt
az elmondhatatlan veszteség.
Elismétlem újra, mert ezt sosem elég:
bátran sírjunk, mert néha sírni kell!
Van úgy, hogy a sírás a föld fölé emel!
Ha kiengeded a benned fortyogó rosszat,
nem tűnődsz rajta kesergőn naphosszat.
S ne kérdezzük “mit vétettem?”, ne keressünk hibát,
mormoljunk el szipogva egy-két kósza imát.
S ha el is halna rekedt hangunk, pityeregve, sírva,
vigyünk pár szál rózsát magunkkal a sírra.
Akaratlanul is halljuk majd újra e szavakat,
amiket a pap mormolt a fák árnyéka alatt:
“gyászolnak a szeretteid, jó fiad és lányod,
s kényszerből majd megtanuljuk eltűrni hiányod”.
De állva a fagyos, néma sírbolt felett,
idézzünk fel nem múló, de foszló emlékeket.
Emlékezzünk mennyire élveztük a nyarat,
kergettünk a réten röpködő madarat.
Emlékezzünk minden egyes mosolyt keltő szóra,
minden tarka emlékképre, rosszra is és jóra.
Ragadjuk meg két kézzel a gyász e röpke percét,
emlékezzünk hogy szerettük testét is és lelkét.
Emlékezzünk hogy szerettük, s hódoljunk is annak,
de ne feledjük azokat sem, kik még köztünk vannak.
Szeressük egymást, mert múlandóak vagyunk,
s nem tudhatjuk mikor jön el legutolsó napunk.
Emlékezzünk, s nyerjünk erőt abból mennyire fáj,
ne takarja látóterünk szürke, ködlő homály.
Emlékezzünk: ahogy eljő újra még a kikelet,
lelkünkben is átveheti még a nyár a bús telet!
2019. október 31. Budapest