A ború szonettje

Zubogva zeng a tér, némák a falak,
csak a magány járkál a puha padlón.
Ha néha könnyezik porlepte naplóm,
elöntik árva lelkemet a szavak.

Nem düh az, és nem is csupán harag,
csak a remény kiált olykor hanyatlón.
A vágy, hogy épp most lép be az ajtón,
s azok az áldott, napsütötte nyarak!

Kevés a jövő, álmodik a múlt,
és napról-napra keserűbb a dráma.
A végtelen azúr ege beborult

s e zord felhő nem is oszlik már ma.
Az idők végéig fölénk szorult,
és ködfüggönyt terít a szivárványra!

Budapest, 2020. január 29-30.

Születlen

Beindult hát a létszimulátor,
velem várandós végre az anyám,
s amíg szegény a vécében bokákol,
engem méhében marcangol a magány.

Kitárja a jövőt a meggörbült tér,
és intve súgja: te kultúrbarom!
Szánhatna is a hópihetündér,
de szemed nem lát át a jégfalon!

Vannak reményízű teafilterek,
miket a magzatvízbe márt az Isten;
vagy legalábbis eddig azt hittem,
de már a létben senkit sem tisztelek.

Hát ég veletek rojtos kesztyűbábok,
nem jut nekem az, mit létnek álcázok!

Budapest, 2020. január 27.

Hova tűnt a szivárvány?

Ha el is hagynám minden hitemet,
ki az, akinek mégis hihetek?
A fuldokló szót, ki menti ki majd?
Csap-e az álom esztelen ricsajt?
Egyszerűbb-e a szív, mint egy faék?
Mennyi a jóból egy lyukas marék?
Leng-e a szélben füstbe ment dallam,
mit vad szellemek sziszegnek halkan?
Honnan tudná a kezdet, hol a vég.
Mért hullat esőt májusban az ég?
Érzitek-e a változás szagát?
Ki tép százfelé, fércelt rongybabát?
Akad-e aki, teljesen holtra
vált szemekkel sétál fel a holdra?
Bolond-e, ki vakon imád szívet,
amely talán nem is érdemli meg?
Ki az a bátor, ki odaoson
a jövő mellé a villamoson?
Hol van az, aki lecsukott szemmel,
háborút vív a veszedelemmel?
És ki kérdi meg, elveszve, árván:
hogy mégis, hova tűnt a szivárvány!?

Budapest, 2020. január

Téli kertben

Elvesztem az évek gyűrűiben.
A lábam alatt vén talaj parázslik;
olyan bódító a frissen nyírt pázsit,
s a régmúlt hangja csak ködös sejtelem.

A fák alatt sétálgattál velem.
A hajló ágak már-már roskadásig,
a levelek között a napfény ásít,
és értelmet nyer a szó: végtelen!

Nincs írja, ha szívem remegve pattan.
Enyhíti tán piros szőlő bora,
s a végtelen szerelem mámora,

de lelkem, már örökre mozdulatlan.
Az ég legyen veletek őszi kertek,
bús szellemem fagyos kővé dermedt!

Budapest, 2020. január 24.

Szépséges drágaság

Szépséges drágaság, mondd el, mi vár rám?
Eső után még ébred-e szivárvány?
Reményteli szót mondasz-e ez egyszer!?
Szeretlek tízszer, százszor, és ezerszer!

Budapest, 2020. január 22.

Sziklakert

Víz csobog a sziklakertben, 
zúg a szellő, hangja félszeg, 
míg ücsörgök, holt virágok 
sustorognak vad meséket. 

Azt mesélik, jő a tavasz, 
újraéled majd a remény, 
s nem sírok, hogy elvesztettem 
azt, ki soha nem volt enyém!

Budapest, 2020. január 17.

Tánc

Visít a zene, s a leömlő fény 
sugara felfedi megannyi ráncod. 
Emlékszel-e még, hogy valaha rég 
nekem ígérted az utolsó táncot?

Budapest, 2020. január 17.

Gyertyaláng

Gyertyaláng te hű barát,
messze vidd a fény szavát!
Hadd lobogjon ősi fény,
éljen újra a remény!

Buzgva hozd a lanyha hőt,
melegítsd a szenvedőt!
Égesd fel a terhemet,
lobbantsd lángra lelkemet!

Bátorítsd a lomha észt,
tántorítsd a túl merészt,
rám terítsd a szárnyadat,
űzzed el az árnyakat!

Óh a gyönge gyertyaláng,
tompa fénye süt le ránk,
s oltva füstje járja át,
talpalatnyi kis szobád!

Budapest, 2020. január

Ha nem lennél

Ha nem lennél, nem nyílna több
virág a zöld mezőn,
ha nem lennél, nem hagyna el
nap mint nap az erőm.

Ha nem lennél, eltűnne a
simogató napfény,
ha nem lennél, nem lennék én
eszét vesztett rab lény.

Ha nem lennél, nem hallhatnám
arkangyalok szavát,
ha nem lennél, átalhatnám
az egész éjszakát.

Ha nem lennél, kihunyna az
ég minden csillaga,
ha nem lennél, nem volna a
hársfáknak illata.

Ha nem lennél egyáltalán,
siratna az ég is,
ha nem lennél, akkor talán
elillannék én is!

2019. december – 2020. január