A ború szonettje

Zubogva zeng a tér, némák a falak,
csak a magány járkál a puha padlón.
Ha néha könnyezik porlepte naplóm,
elöntik árva lelkemet a szavak.

Nem düh az, és nem is csupán harag,
csak a remény kiált olykor hanyatlón.
A vágy, hogy épp most lép be az ajtón,
s azok az áldott, napsütötte nyarak!

Kevés a jövő, álmodik a múlt,
és napról-napra keserűbb a dráma.
A végtelen azúr ege beborult

s e zord felhő nem is oszlik már ma.
Az idők végéig fölénk szorult,
és ködfüggönyt terít a szivárványra!

Budapest, 2020. január 29-30.