Éjszaka

Csendes a víz és ringnak az éjben a néma hajók,
álmosan iszkolnak le a földre az éji manók,
itt van az éjszaka, elmenekült a világos,
szótlanul alszik az éjjeli fényben a város,
szunnyad a híd és ott vele szemben a tér,
sóhajuk elszáll, elviszi messze a szél,
lengnek a szélben a fák, s noha alszik az águk,
képtelen álmokkal teli nyugtalan álmuk.

Budapest, 2020. február 26-27.

A tavasz első jelei

Érzi már a vesztét, és most
menekül a tél,
csöpp hajamba belekap a
lágy tavaszi szél.

Rózsaszínre nem marja az
orrmányom a fagy;
kedves nappal: örülök, hogy
egyre hosszabb vagy!

Lassacskán zöldülnek újra
a falevelek,
s ha szeret az ég, tán én is
újjászületek!

Budapest, 2020. február 25.

Üresség

Sötét a kandalló,
nem táncikál zsarát,
feneketlen magány vert
az otthonunkba tanyát.

Roppant régen roppant
a korhadó padló,
nyikkanni sem merészel
a patinás faajtó.

Falainkat nemrég
a napsugár mosta,
de mostan mindent átjár
a féreg és a rozsda.

Mind szellemek vagyunk.
Szilárd lábon járók.
Angyallelkű szentségek,
és aljas útonállók.

Lelkek, bezárva egy
elfonnyadó tokba,
vakon futunk keresztül
az életen, zokogva.

Vacogva, lázasan
remegnek a falak,
a múlt imáiból,
csupán a könny maradt!

Budapest, 2020. február 24-25.

Kockaház

Hogyha nem túl nagy gyalázat
vehetnénk egy édibédi,
eldugott és világvégi,
omladozó kockaházat.

Mondd, hogy tetszik! Jó terv, igaz?
Mi az hogy nem, ugye szívatsz!?
Tudtam átversz, röhögj ki, na,
huncut humor Heraldina!

És az egész eszköz szettet
istenuccse, mind bevetem,
csiszolgatom, reszelgetem,
amíg te a fürdőt fested.

Flexelünk és kalapálunk,
bádogtetőt eszkábálunk,
seperc alatt kipattintjuk,
s a jó járdát kanyarintjuk.

Mert az udvar közepébe,
építek egy kis kemencét,
csinálunk majd sült cseresznyét,
s marhapörit jó sok lébe’.

Kőkutacskát rakok vígan,
tükrén tükrünk törve villan,
víz sugara csak csacsogjon,
nyáron nyelve hadd locsogjon.

Majd az ásót megragadom,
leszúrom, és lyukat vájok,
ültetek száz vadvirágot,
kókadjanak kinn a napon!

Kéne még egy kegyes, hegyes,
minden téren különleges,
nem sárga, és nem is kéklő,
hervadozó halvány ékkő.

Beszerzek egy üvegbúrát,
ami alatt nő egy rózsa,
nyögő nyáron, fagyba’, hóba’,
dédelgetem vörös blúzát.

Meg-megmetszem kurta szárát,
simogatom szép virágát,
esti mesét mondok neki,
mit tegyek, ha ezt szereti!?

S ha e rózsa, körbe-körbe
hirdetné, hogy nincs szebb nála,
bemutatlak neki drága,
szálljon kicsit le a földre!

Gönyű, 2020. február 22.

Legújabb leoninusok

Szürkül máris az égbolt, szenvedi azt, ami rég volt.
Hasztalan omlik a szó, álmodozik csak a jó.
Mennünk kellene, látod? Gyorsan, hozd a kabátod!
Szívünk tengere ring, régi a nóta megint.
Ásít halkan a távol, felfegyverkezik Ámor.
Hó fedi, néma a táj, rajta megáll a homály.
Állok a szélben a parton, pára simítja az arcom.
Csendben csobban a tó, siklik a sánta hajó.
Menj, még nem vagyok álmos, hadd melegedjen a vánkos.
Álmok egész sora vár, illatozó a határ!
Láng eszi újra a testem, mély a gödör mibe estem.
Annyira messzi a fény, félszegen int a remény!
Told ide lassan a széked, olvass tarka meséket.
Mondd szabadulhat a rab, s tűzhet az égen a nap!

Budapest, 2020. február 17.