Valahol a folyó mellett,
önmagának árnyat tartva,
áll egy hársfa, jól megtermett,
kérges törzse tarka-barka.
Nincs közelben árva lélek,
kósza bogár rá nem mászik,
így múlnak a hosszú évek,
egymagában dudorászik.
Elfogadva hitvány sorát,
reménykedik még titokba’,
vár valami apró csodát,
minduntalan álmodozva.
Nyughatatlan nyáréjszakán,
sápadt holdfény vetül rája,
s angyal búgó, dalos szaván
ekképp szól a hold sugára:
“Édes kis fa, meg ne rettenj,
olyan kecses minden ágad,
onnan fentről észrevettem,
elemészt a bú, s a bánat.
Nap-nap után csodáltalak,
szívem most is meg-megretten,
hogy állhat egy ilyen alak,
önmagában, elfeledten?
Így, mikor egy pillanatig
jó hold anyám félrenézett,
elszöktem, hogy pirkadatig
én legyek a másik részed.
Én vagyok az, reád ki vár!
Úgy szeretlek, csak nem bánod!?
Nélküled az ég is sivár,
leszek én a földi párod!”
Olyan hosszan, olyan szépen
szólt a mennyek szelíd lánya,
hogy feltűnt a derűs égen
a kelő nap koronája.
Rápillantott pislákolva
még egyszer a kicsi fára,
és utószor, ezt suttogva
szóra nyílt a pici szája:
“Ne haragudj, kérve kérem,
bocsáss meg e kis sugárnak,
találkozunk még ígérem
de már fenn, az égben várnak!”
Abban a szent minutában
elillant a halvány, sárga,
könnyedén, és oly vidáman
fecserésző holdsugárka.
Nem is tudta szegény hársfa,
minek örül lelke jobban,
annak, van egy új barátja,
vagy, hogy szíve lángra lobban.
Ezért aztán másnap éjjel,
midőn eljött éppen éjfél,
egy tarisznya vad reménnyel
álldogált a csillagfénynél.
Igen ám, de minden este
tíz után egy sötét, lomha
viharfelhő sűrű teste
kúszik be a horizontra.
Azon a szép nyári estén
sápadt volt e sűrű ködlény,
ezért tudott tömör testén
áthatolni egy szál holdfény.
Holdsugárkánk izzó hévvel
ostromolja fakó fátylát,
hátha még e komor éjjel,
megpillantja szíve fáját.
Lenn a földön közben ekképp
mereng mélán a kis sudár:
„nem vagyok én annyira szép,
ezért nem jő a holdsugár!
Meglátott, és tudom, bánja,
hogy lehetnék én a társa?
Ő egy angyal égi lánya,
én meg csak egy árva hársfa.
Övé az est minden fénye,
én csak ennyit kaptam: teret.
Mennyi lehet az esélye
annak, hogy ő belém szeret?
Soha nem jössz, soha többé,
és én bolond, hittem neked,
állhatok itt mindörökké,
bámulva a sötét eget.”
Szegény kis fa, nem tudhatta
miként küzd a hold leánya,
teljességgel lesújtotta
annak fojtó, bús hiánya.
Büszkén kitart, meg nem hőköl,
égő szíve kettéroppan,
s a parázsló, roppant hőtől,
korhadt törzse lángra lobban.
Jaj világ, hogy erre ébredj!
Míg a vidék csendben aludt,
szerte fújt a déli szél egy
nagy maréknyi, izzó hamut…!
Gönyű, 2019. augusztus 22-27.
Budapest, 2020. február 16. – módosítások