Úgy kezdődött, megszülettem
nyolcvankilenc nyarán,
legalábbis ezt állítja
jó apám és anyám.
Merthogy ugye nem emlékszem,
lefoglalt a rivás,
a gügyögés, a hortyogás,
meg a tejci ivás.
Aztán mikor nőni kezdtem,
s felébredt az agyam,
egyre inkább elkezdhettem
jól érezni magam.
Mióta az eszem tudom,
mindig volt egy tesóm,
együtt rágtuk át magunkat
tejbepapin, lecsón.
Ő az öcsém, és istenkém,
egymást mennyit nyúztuk!
szánkónkat a porzó hóban
akadozva húztuk!
Drága Papi összerakta
nyaranta a sátrunk,
s csak mi ketten, Révfülöpre
táborozni jártunk!
Máskor anya összeszedte
mindegyikünk cuccát,
és bevettük Füreden a
Deák Ferenc utcát!
Szentséges ég, hogy mondjam el,
nincsenek rá szavak,
hársfaillat, napfényfürdő,
nyájas, nyurga nyarak.
Volt egy tonna plüssállatunk,
egerek, meg brekik,
egész kerek történetet
álmodtunk meg nekik.
Minden volt a városkánkban,
buszmegálló, kisbolt,
és a dínóm, úgy rémlik, hogy
polgármester is volt.
Aztán jött az iskola, és
ritkultak a csodák,
szögletes lett hirtelen az
addig kerek világ.
Elfogtak, és felpeckelték
üres szókkal nyelvem,
s kalitkába száműzetett
szabad röptű lelkem.
Volt még fény a felhők között,
de már kicsit borult,
feddhetetlen nyakunk köré
időhurok szorult.
Mert hát mindig azt hajtották,
emlékszem a szókra:
“tanulj gyerek, mert különben
sose viszed sokra!”
Éreztem már akkortájt, és
el is kezdtem hinni,
fontosabb a boldogságom,
minthogy sokra vinni.
Bárhogy is, e zsivány szellem
önképére farag,
s folyton kongó koponyámban
ott csengtek a szavak.
Amúgy persze minden hangját
élveztem e dalnak,
szerettem a matekórát,
és az irodalmat.
Utóbbit, azt jól titkoltam,
ezer sebből vérzett,
de az ifjak agyveleje
nem Goethéhez érett.
Cseperedtem, nőttem, és már
nem csalhattak tőrbe,
vidám mosoly, s jó barátok
vettek engem körbe.
Aztán bizony, pont úgy, ahogy
elillan a pára,
szépen lassan kiapadt a
csodák csacska tára.
Az utolsó olvasó is
bevágja a csicsit,
szóval, hogyha nem bánjátok,
tekerek egy kicsit.
Eliramlott gyorsan pár év,
rettegjetek cégek,
kezdődtek a szorgos-dolgos,
munkával telt évek.
Számítógép előtt ülök,
és gépelek vadul,
úgy nézek ki néha, mint egy
morcos mongol hadúr.
Színesek a betűk és a
képernyő meg fehér,
én sem tudom mit csinálok,
megkérdezni nem ér!
Lehetnék az, ki életét
idillire festi,
mondhatnám, hogy nem tört össze
szívem, meg ilyesmi.
Pedig persze történt egy s más,
kis dolgok, meg nagyok,
de már így is túl hosszú lesz,
ilyeneket hagyok.
Itt vagyok most, s ki tudhatja
mit hoz majd a holnap,
rendeződik-e mesévé
milliónyi szótag.
Igazából mondhatnánk, hogy
megleltem a kincsem,
van itt minden, ami kellhet,
csak boldogság nincsen.
Annyi biztos, a lelkemet
hófehérre mostam,
s csodálatos jóemberek
vesznek körül mostan.
Hoznak napfényt, hogyha zuhog,
esőt, hogyha szárad,
s megkérdezik mi bajom, ha
piciny pofim sápadt.
Igen, már csak Ő hiányzik,
és teljes az öröm,
ez irányú terveimet
elég bénán szövöm.
Megeshet, hogy icipicit,
ezek után fura,
szemtől szemben nem igazán
vagyok a szó ura.
Jön-e bárki, aki egyszer
megtöri a csendet?
Aki lelkem káoszában
megleli a rendet?
Valaki, kit érdekel a
benn szunnyadó világ,
s jövőként fog tekinteni
előbb-utóbb miránk?
S lesz-e bátor annyira, hogy
nem várja a szavam,
önmagától és dalolva
üti át a falam.
S nem zavarja, hogy nekem a
mindenség is porond,
s élvezi, hogy szereti egy
eszeveszett bolond!
Budapest, 2020. február – március