Hónap: 2020 május

szótlan vagyok egészen
elillant füst a gondolat
tűnt párafolt az ablakon

hitem könnyezve nézem
a megkövült szófoltokat
egy elszenesedett lapon

Gönyű, 2020. május 25.

Túl a tejúton nyugtalan álmok
tengere ring,
alszik a holnap, s mind ami elmúlt
visszatekint.

Testtelen éter nyűtt szövetébe
fullad a csend,
messzi világok, távoli sorsok
sóhaja cseng.

És az üresben szótlan ücsörgünk,
csak te, meg én,
s leng a világ egy hársfalevélen az
űr peremén.

Gönyű, 2020. május 22.

Mi itt e földön istenadta vágyunk,
mely oltja folyton elveszett hitünk?
Csupán egy csöppnyi szeretetre vágyunk:
így forrhat össze félbetört szivünk’.

Ha megkapjuk, nem múlik el a hála,
megtesszük azt, mi erőnkből telik,
és küzdünk végig, míg a test halála
mirajtunk nem győzedelmeskedik.

Kinek nem jut, sajog csipetnyi lelke,
hát másnak is fájjon, ha fáj neki;
miképp a fájdalmat teríti szerte,
az embereket mérge megveti.

De fenn a bánat lüktető hegyén,
mindig van egy utolsó szál remény!

Gönyű, 2020. május 19.

Nincsen lélek úgy hallottam, kit valaha meghatottam,
nincsen senki aki várna, egyszer is csak szívesen,
ki az őrületbe kerget, követelve béna verset,
s nem rezignál menten, hogyha megszólítom rímesen,
hát a lelkem, csóri lelkem, hadd írjam le színesen:
nem hat már meg semmi sem.

Nem hat meg se szín se illat, és az sem, hogy „jaj de bírlak”,
jó, azért az csak meghatna, ám nem mondja senki már,
mindig csend van, állandóan, folyton-folyvást minden szótlan,
írásban se, nemhogy szóban, minden mi van, oly sivár,
meglehet hogy aki néma, igazából csak kivár,
tudni kéne, hogy ki vár.

Írok nappal, írok éjjel, lelkem közben sírva ég el,
itt e földön nincsen senki, nincs ki értse rejtjelem,
széles földön nincs egy bámész, meg nem értett, ritka lángész,
hova tűntek ők ma hát el, istenverte rejtelem,
merre bújkál, ki kimondja durva szómra: helytelen,
merre bújkál, merre nem?

Hogyha hallja, hogyha érti, és nem ignorál az édi,
végignézi lenge lelkem szerelembe mint viszi,
imponálna, hogy a tollnak, halhatalan árny a holnap,
s jó az isten kettőnk dolgát mindhalálig felviszi,
és hogy egyszer nagy lehetek, feltétlenül elhiszi,
hát az tuti, hogy zizi!

Gönyű, 2020. május 18.

Elázott a füzetecském,
kinn maradt, és ennyi;
sajnálhatnám is, de mostmár
késő bármit tenni.

Belepte a zivatar, hát
szétfolytak a titkok,
és a lapok csücskei is
megpödrődtek itt-ott.

Teleitta magát, és a
duplájára duzzadt,
tollam rajta legfeljebb, csak
barázdákat húzhat.

Éledj fel te szeszke szél, és
amíg foltot látsz ott,
füzetecském minden lapja
járjon kötéltáncot!

Győrszentiván, 2020. május 18.

Feltettem a gitáromat
a Jófogásra kedden,
nem írok többé számokat,
legalábbis neked nem.

Beléd sajog az agyvelőm-
nek billiónyi sejtje,
maximális csúcshangerőn,
a szívritmusra verve.

De összeteszem két kezem,
ha Te lehetsz a hóhér,
és bosszút állsz a lelkemen
az istenverte szókér’.

Én megszakadtam édesem,
hát révbe ért a tetted,
és stílust váltok élesen,
lehet már észrevetted.

De én sem tudom igazán,
miért is írom ezt itt,
hogy megújuljak, vagy talán,
mert neked hátha tetszik…

Gönyű, 2020. május 12.

Nem emlékszem túl pontosan,
talán múlt hét hétfőn esett
meg itt felénk ez a gyanút
indukáló, baljós eset.

Hol is kezdjem, rejtélyes ügy,
tudom kicsit fura, de hát
egy szál zsepi, miszlikekbe
aprította saját magát!

S nem elég, hogy ez a piszok
nem bírt uralkodni magán,
hagyott még egy tappancsnyomot
is a fehér ágy matracán!

Papírzsepit vizsgálgatok,
dülledt szemmel sasolgatom,
de nem látok tappancsokat
a jobb, sem a bal oldalon.

Meg is fontolhatnám akár,
hogy egy kutyám lehet hibás,
mielőtt még totál legyűr
az irracionalitás.

Való igaz csend volt, habár
úgy általában hőbölik’,
három befut, s míg intézi,
a negyedik meg őrködik.

Gyanús nekem a hófehér,
ártatlan és olyan szelíd,
de titokban valószinű’,
valamelyik gaznak segít.

És ott a tarka kisblöki,
hát az ebadta mindenit!
Ebfejében szövögeti,
ebeken túli terveit!

A hízelgős kicsi boci,
leánykutya, mégsem csajos,
de ő közöttük esküszöm
a leginkább fondorlatos.

Az utolsó olyan parás,
de tuti, hogy csak tetteti,
és közben az egész csapat
konyult fülekkel rettegi.

Olyan cukik, hogy elhiszem
én e babák minden szavát,
az a piszok papírzsepi,
megtépkedte saját magát!

Gönyű, 2020. május 11.

Kinyílt a szív csipás szeme,
s felkeltek a szavak vele;
riadt reménysugár szaladt,
ébredező hársfák alatt.

Üldögél két bezárt szemen,
és rúgkapál a szerelem,
süket fülek, kongó falak,
illatozó hársfák alatt.

Fulladozó tündérmesék,
komoly bűn az őszinteség;
eltűnt a fény, mi sem maradt,
hervadozó hársfák alatt.

Szilárd közöny, kopó remény,
könny alszik a bánat szemén;
az álmok húrja megszakadt,
álmodozó hársfák alatt…!

Gönyű, 2020. május 7-10.

Por siklik a széllel lágyan,
árvácskák és puha szöszök
szundikálnak egymás között,
vacogva a virágágyban.

Kőrakás a liget éke,
– bús bimbókkal színesre szőtt
vadregényes virágerőd, –
lusta lepkék menedéke.

Amott szinte észrevétlen
sántikál egy kóbor csiga,
nyálkás hasa tükörsima
nyomot hagy egy falevélen.

Hősszerelmes, bátor méhek
sziporkázva bókolgatnak,
s nyomában e hetyke hadnak
pirulnak a százszorszépek.

Tekergőző tarka álmok,
fékevesztett délibábok;
reményektől porzó fejjel,
szikkadt szirom-szerelemmel
kókadoznak a virágok!

Gönyű, 2020. május 5.

Mímelhet a felszín fülig érő vigyort,
hogyha benn a lélek kínok között sikolt.
Előbb-utóbb meglásd, felszárad a könnycsepp,
barátokkal minden, milliószor könnyebb!
Szeretné az ember tudni, hogy mire vár,
de csak a mesékben élhet az ideál.
Sohasem győzheti le a szó a kardot;
nincs az a firkász, ki múzsa nélkül alkot.
Mindenkinek más kell: kinek a glória,
másnak meg, hogy nem kell rímen aggódnia.
Hiába az ima, romlandóak vagyunk,
ám a legfőbb bűntény átverni önmagunk!
Rab az, ki nem tör ki, hiába akarna,
makacs úr a szokás szigorú hatalma!
Néha muszáj lépni, ne habozz hát sokat,
túlgondolni kár az egyszerű dolgokat.
Eljöhet a sötét, ne félj ennek okán:
átsüthet a nap egy zsákvarrótű fokán!
És ha összetörött, s porrá lett a nagyja,
lesz még, ki sajátját önként odaadja!

Gönyű, 2020. május 1-4.