A meg nem értett rímfaragó rímes gondolatai

Nincsen lélek úgy hallottam, kit valaha meghatottam,
nincsen senki aki várna, egyszer is csak szívesen,
ki az őrületbe kerget, követelve béna verset,
s nem rezignál menten, hogyha megszólítom rímesen,
hát a lelkem, csóri lelkem, hadd írjam le színesen:
nem hat már meg semmi sem.

Nem hat meg se szín se illat, és az sem, hogy „jaj de bírlak”,
jó, azért az csak meghatna, ám nem mondja senki már,
mindig csend van, állandóan, folyton-folyvást minden szótlan,
írásban se, nemhogy szóban, minden mi van, oly sivár,
meglehet hogy aki néma, igazából csak kivár,
tudni kéne, hogy ki vár.

Írok nappal, írok éjjel, lelkem közben sírva ég el,
itt e földön nincsen senki, nincs ki értse rejtjelem,
széles földön nincs egy bámész, meg nem értett, ritka lángész,
hova tűntek ők ma hát el, istenverte rejtelem,
merre bújkál, ki kimondja durva szómra: helytelen,
merre bújkál, merre nem?

Hogyha hallja, hogyha érti, és nem ignorál az édi,
végignézi lenge lelkem szerelembe mint viszi,
imponálna, hogy a tollnak, halhatalan árny a holnap,
s jó az isten kettőnk dolgát mindhalálig felviszi,
és hogy egyszer nagy lehetek, feltétlenül elhiszi,
hát az tuti, hogy zizi!

Gönyű, 2020. május 18.