Csacska dallam

Egyszer egy szép szombat esten, rázogattam löttyedt testem,
tánc volt, ámde tudható, hogy két bal lábam szerte jár,
szólt a zene, dőlt ezerrel, százharmincnégy decibellel,
és éltem a gyanúperrel, hogy a hangfal maxra jár,
sőt egészen biztos voltam abban én, hogy maxra jár,
mert hangos volt ugyebár.

Ahogy ott a táncparketten, szédelgek az őrületben,
felcsendül a múlt egy újabb elfelejtett dallama,
szinte rögtön jó kedvet szül, lelkem húrja belerezdül,
retró tűkkel szúr keresztül már az első harmada,
most már asszem elmondhatom, hogy e hangjegygarmada,
nem más, mint a Lambada.

Ledermedtem, mint a jégcsap, ámuldozva álltam én csak,
és ki tudja, honnan jött, de felmerült az ötlete,
száz év múlva, egyszer, hogyha, életünkről film forogna,
biztos csilliókat hozna, nem tudom hogy vagy vele,
én szerintem úgy ahogy van, az alá beillene,
ez lenne a filmzene.

Lám a kétség szele megcsap, azt hiszed, hogy viccelek csak,
nem, mert tényleg ezt gondoltam, égek is most rendesen,
csóri lelkem állva fekszik, próbálkozok, hátha tetszik,
csakis azért írom ezt itt, rossz szándéktól mentesen,
azért írom három napja, annyi szívvel, lelkesen,
hátha tetszik kedvesem.

Néha-néha átgondolom, azt milyen a túloldalon,
ismeretlen olvasni az össze-vissza szavakat,
nem tudni mi igaz, és ű…, életrajzi ihletésű,
mi az, ami hamis és mű, légből kapott szavalat,
hogy mikor gyűr le totál a “Jaj, csak tetsszen!” akarat,
s mikor írom magamat.

Nem könnyű a költő léte, mindenkinek más-más kéne,
folyton-folyvást csak keresgél, hogy meglelje imizsét,
van, hogy tetszik a felének, más meg máglyán égetné meg,
észre sem veszik a népek féltve őrzött kicsinyét,
ráadás, ha kinek írta, nem kedveli kicsikét,
meghal bele picikét.

Vágna tarkón most a Pápa, hogy dőlt ars poeticába!?
Nem figyelek egy percig és már filózok hirtelen,
mit tehetnék, furcsa fétis, művelem hát csak azért is,
látom még az értelmét is, elmémtől nem idegen,
ellennék vagy ötven évig egy lakatlan szigeten,
elfilóznék mindenen.

Mégis veled volna “so great”, kortyolni a cuba librét,
valahol a Balti-tenger elfelejtett szegletén,
hol a vízbe pálma hajlott, festenénk a tengerpartot,
szív függene – jobb ha hallod -, mind a kettőnk ecsetén,
kár, hogy sose léptem túl a pálcikamen szkeccsetén,
majd segítsz az elején.

Óh, te éltem sava-borsa, fárasztó a múzsák sorsa,
(volt egy állat rímem ide, ám úr vagyok ugyebár),
úr vagyok, de néha fullra átesem a pacin túlra,
nem akarnám tudni, jujha, spamszűrőd hogy szuperál,
az vagyok, ki csöpp reményért szürke szók közt guberál,
s lájkokat kunyerál.

Szóval olvasóm, ha ezt itt, olvasgattad, és úgy tetszik,
jelezhetnéd is felém ezt, hogyha nem túl nagy dolog,
de ha e poéma csorba, majd ha látlak csapjál orrba,
kritikáld le jól a porba, s nézd gerince hogy ropog,
vagy ha könnyebb néma lenni, az sem olyan nagy dolog,
vágom ki a laptopot.

Gönyű, 2020. június 13-17.

Makáma

Azt álmodtam, hogy nyírtad a füvet az árokparton. • Pardon. • Nem is értem, hogy miféle álom, • ahol a füvet te, és nem én vágom. • De ha így racionálisan belegondolok, • akkor már egész egyértelmű a dolog. • Szóval úgy okoskodhatott a párnán szunnyadozó fejem, • hogy ha nem is teljesen, de kvázi lehetetlen az, hogy úgy legyünk mi ketten egy helyen, • hogy köztünk valami kapocs is legyen. • Így hát én, azon az álombeli helyen, • csak külső szemlélőként voltam jelen. • S ahogy a kicsi elektromos fűnyírót lassacskán előre lökted, • ott álltam, három méterre mögötted, • és csupán bámultalak bamba vigyorral, csöndben, • mégis ki ne vigyorogna, hogyha szép álomba csöppen!? • És te csak tologattad a gyepen azt a vackot, • áldassék az ég, hogy nem viseltél maszkot, • mert ahogy ritkítottad a fűtengernek végtelen sorát, • megláttam az arcodon az angyalok mosolyát, • a mosolyt, amit csak annyira kevésszer • láttam, hogy ha az ész vezérel, • már régen el is feledtem volna mára; • de apró manók nagy műgonddal felvésték a koponyám falára.

Gönyű, 2020. június 12.

Lottó

Egy szép napon elkapta egy
gondolat az Ottót,
mi lenne, ha egyik héten
megnyerné a lottót!?

Nohát akkor instant venne
tizenhárom házat,
s kézzel készült plüsspóniból
egyenesen százat.

Ezt gyűjtötte tudniillik,
volt már neki jó pár,
kulcstartóján most is egy kék
minipónit lóbál.

De a komplett gyűjteménynek
kínai a nagyja,
mert a menőbb példányoknak
százezer darabja.

Vagy ha kicsit belejönne,
(s mindörökre kitart),
meg is reformálhatná a
pónigyártó ipart.

Csinálhatna fésűs pónit,
bedajerolt’ hajjal,
vagy francia szakács pónit,
füle mögött vajjal.

Kislapátos kertész pónit,
s tetőfedő pónit,
ecsetével pingálgató
Pablo Picassónit.

Körszakállas Póni Starkot,
dúsgazdagot, flegmást,
WonderPónit, (bár ezek pont
nem ismerik egymást).

Álmodozó Apóninaire-t,
(már ha megoldható),
amint éppen leírja, hogy
“Le Póni Mirabeau.”

Űrpónit, meg varázspónit,
meditáló jógit,
kincskeresős-kalandozós
Indiana pónit!

Villámpóni, csillámpóni,
póni, póni, póni,
szerencsétlen agyvelőm már
elkezdett kifóni’.

Három hétig sorolgatta,
– ismered az Ottót, –
kár hogy egész életében
egyszer sem vett lottót.

Gönyű, 2020. június 8.

Horoszkóp

A horoszkópom írta, hogy
lesz ma szerelem,
nem tévedett, egész nap a
függönyt szerelem.

Egészen jó lepelke volt,
takart amíg bírt,
feladta, és bal oldalán
méternyi rés nyílt.

Ott pislákol, tátongva, mint
valami nyílt seb,
és képtelenség az, hogy én
ezen segítsek.

Pedig bizony be kéne hét
lakatra zárni,
mert e lyukon a koponyám
mélyére látni.

De meglehet, hogy így a jó,
oly tágra nyitva,
szivárogjon lassan ki csak
tengernyi titka.

S aki benézne félszegen
aprócska résén,
elringatózna tán e szív
halk rezdülésén.

Gönyű, 2020. június 7.

A vasárnapi cseppek

A vasárnapi cseppek
kimosnak, mint a nyugvó
nap színeit az estek;
de meg mégsem tisztulok.

Illetlen álmok élén
ha imbolyog a jóság,
olvadt magányba fullad
az örökkévalóság.

Gönyű, 2020. május 31.