Csacska dallam

Egyszer egy szép szombat esten, rázogattam löttyedt testem,
tánc volt, ámde tudható, hogy két bal lábam szerte jár,
szólt a zene, dőlt ezerrel, százharmincnégy decibellel,
és éltem a gyanúperrel, hogy a hangfal maxra jár,
sőt egészen biztos voltam abban én, hogy maxra jár,
mert hangos volt ugyebár.

Ahogy ott a táncparketten, szédelgek az őrületben,
felcsendül a múlt egy újabb elfelejtett dallama,
szinte rögtön jó kedvet szül, lelkem húrja belerezdül,
retró tűkkel szúr keresztül már az első harmada,
most már asszem elmondhatom, hogy e hangjegygarmada,
nem más, mint a Lambada.

Ledermedtem, mint a jégcsap, ámuldozva álltam én csak,
és ki tudja, honnan jött, de felmerült az ötlete,
száz év múlva, egyszer, hogyha, életünkről film forogna,
biztos csilliókat hozna, nem tudom hogy vagy vele,
én szerintem úgy ahogy van, az alá beillene,
ez lenne a filmzene.

Lám a kétség szele megcsap, azt hiszed, hogy viccelek csak,
nem, mert tényleg ezt gondoltam, égek is most rendesen,
csóri lelkem állva fekszik, próbálkozok, hátha tetszik,
csakis azért írom ezt itt, rossz szándéktól mentesen,
azért írom három napja, annyi szívvel, lelkesen,
hátha tetszik kedvesem.

Néha-néha átgondolom, azt milyen a túloldalon,
ismeretlen olvasni az össze-vissza szavakat,
nem tudni mi igaz, és ű…, életrajzi ihletésű,
mi az, ami hamis és mű, légből kapott szavalat,
hogy mikor gyűr le totál a „Jaj, csak tetsszen!” akarat,
s mikor írom magamat.

Nem könnyű a költő léte, mindenkinek más-más kéne,
folyton-folyvást csak keresgél, hogy meglelje imizsét,
van, hogy tetszik a felének, más meg máglyán égetné meg,
észre sem veszik a népek féltve őrzött kicsinyét,
ráadás, ha kinek írta, nem kedveli kicsikét,
meghal bele picikét.

Vágna tarkón most a Pápa, hogy dőlt ars poeticába!?
Nem figyelek egy percig és már filózok hirtelen,
mit tehetnék, furcsa fétis, művelem hát csak azért is,
látom még az értelmét is, elmémtől nem idegen,
ellennék vagy ötven évig egy lakatlan szigeten,
elfilóznék mindenen.

Mégis veled volna „so great”, kortyolni a cuba librét,
valahol a Balti-tenger elfelejtett szegletén,
hol a vízbe pálma hajlott, festenénk a tengerpartot,
szív függene – jobb ha hallod -, mind a kettőnk ecsetén,
kár, hogy sose léptem túl a pálcikamen szkeccsetén,
majd segítsz az elején.

Óh, te éltem sava-borsa, fárasztó a múzsák sorsa,
(volt egy állat rímem ide, ám úr vagyok ugyebár),
úr vagyok, de néha fullra átesem a pacin túlra,
nem akarnám tudni, jujha, spamszűrőd hogy szuperál,
az vagyok, ki csöpp reményért szürke szók közt guberál,
s lájkokat kunyerál.

Szóval olvasóm, ha ezt itt, olvasgattad, és úgy tetszik,
jelezhetnéd is felém ezt, hogyha nem túl nagy dolog,
de ha e poéma csorba, majd ha látlak csapjál orrba,
kritikáld le jól a porba, s nézd gerince hogy ropog,
vagy ha könnyebb néma lenni, az sem olyan nagy dolog,
vágom ki a laptopot.

Gönyű, 2020. június 13-17.