Makáma a véletlen böngészőlap-nyitogatás veszélyeiről

Én megmondom neked őszintén husom, • hogy mikor tegnap kitetted azt a képet • [és a retinámba nyomban beleégett,] • majdnem földbe állt a hős patriotizmusom. • Merthogy pont azt a hazafias versecskét róttam itt, és • hát hiába van beállítva, de nem jött értesítés… • Szóval éppen nem jutott eszembe semmi értelmes üzenet, • és ilyenkor néha céltalanul elkezdek megnyitogatni különböző böngészőfüleket. • Pont ez történt most is, és ahogy random nyitogattam meg a tabokat, a tanácstalanság hűvös kis tavában úszva, • egy pillanaton belül szökött fel a pulzusom kettőszáz húszra. • Tudniillik ott voltál a képernyőm közepén, mosolyogva, édesen, mint egy habos süti, • éreztem, szegény szívemet, ahogyan kétségbeesve a mellkasomat üti. • Végleg bezárult előttem mindenféle szózsák, • és egy röpke pillanatra szétesett körülöttem a  valóság. • Féltem, hogy megint kitörlöd, • meg, hogy menten megnyílik alattam a föld, és tán feljön a pokol kénes bugyraiból az ördög, • és minden tiltakozásom ellenére is megérteti velem bárhogy, • hogy „tesókám, ilyenekről ne is álmodj!”

Gönyű, 2020. július 26.

Ne sírj virág

Ne sírj virág, hiszen tudtad,
tudtad jól, hogy úgyse lesz,
nem vagyok én se szép, se jó,
mondd hát virág, mért szeretsz?

Ne sírj virág, hiába sírsz,
úgysem mehetsz világgá,
kívánd inkább azt, hogy én is
változzak át virággá!

Ne sírj virág, nem szeretlek,
megértem, ha mar a kín,
én is tudom kicsi virág,
milyen sírni valakin.

Ne sírj virág, nem bánthat már
ezek után senki se,
itt maradok még egy kicsit,
hogyha nem sírsz ennyire.

Ne sírj virág, nem is szeretsz,
hazug vagy te, talmi gaz,
majdnem hittem benne már, hogy
minden szavad színigaz!

Ne sírj virág, tényleg nekem
tártad ki a valódat?
Sajnálom, hogy nem láttam a
szívedbe szúrt karókat.

Ne sírj virág, megszenvedi
bánatunk e kicsi rét,
bizonytalan vagyok most már,
magam is egy kicsikét.

Ne sírj virág, jön még miránk
záporeső, friss harmat,
tudod virág, azt hiszem, hogy
mégis téged akarlak!

Bárcsak sírnál pici virág,
de egyedül sírok ma,
hozok vizet minden reggel
porladozó sírodra…!

Gönyű-Budapest, 2020. július 20-23.

SzoOonett

Fogalmam sincs, mi az igaz husom,
nem érdekel, esetleg néha túl sok,
tán másnál vannak lelkedhez a kulcsok,
vagy elcseszett a szimbolizmusom…

Hiába hajtogat pöttömnyi agyam,
mi tégedet leír, nincs arra szótár;
totál szétestem, pont, mint egy LEGO vár,
s nem tudom többé összerakni magam.

Olyan vagyok, mint egy napelemes
zseblámpa: égek hogyha fényed ér,
minden aprócska pórusom keres,

de messzi vágy csupán a hófehér;
nem várhatom el tőled, hogy szeress,
ha egyre csak nő közöttünk a tér.

Gönyű, 2020. július 15-22.

haiku

bár te lennél a
lágy szellő, mely esténként
féltve simogat

Gönyű, 2020. július 21.

Üveggömb

Mikor szidtál, olyan durván,
s átkaidat hozzám vágtad,
rést ütöttél szívem burkán,
s szivárog a vágy utánad.

Bezártam egy üveggömbbe,
hogy fékezze vad vágyait,
és most ontja körbe-körbe,
széttört szívem foszlányait…!

Gönyű, 2020. július 20.

haiku

és befutott a
nyár is, szóval már tényleg
csak te nem vagy itt

Gönyű, 2020. július 20.

Palacsinta

Üveges szemekkel bámultam
a lassan átsülő palacsintatésztát,
s azon agyaltam hanyagon,
hogy legyen bármily kemény,
előbb-utóbb győz az idő az anyagon,
de a lelkemet csak úgy győzheti le,
hogyha hagyom.

Gönyű, 2020. július 19.

Időjárás-jelentés

Nyugodt a város.
A kinti hőmérséklet
tizennégy fok.
De esni nem fog,
mert már esik;
törött szívek hullnak
rozsdás bádogtetőkre
és útjukat keresik.

Gönyű, 2020. július 18.

Olyan Kleopátrás a hajad

Én lehetnék Antonius,
te meg mondjuk Kleopátra,
ha meguntuk szegény fikuszt,
vadászhatnánk Leopárdra!

Nézhetnénk a vörös napot,
ahogy megfesti a Nílust,
s kipróbálhatnánk a rakott,
mézben pácolt krokodilhúst!

Csüggnék rajtad, ne reménykedj,
s csakis hozzád lennék hű én,
elfeküdnénk szerdánként egy
omladozó homokdűnén.

És a nap csak egyre sütne,
mint valami izzó katlan,
s heverésznénk dudorászva,
kettecskén a sivatagban…!

Gönyű, 2020. július 17.

Úgy világgá mennék

Úgy világgá mennék máris,
hátrahagyva csapot-papot,
vár rám New York, London, Párizs,
mindent mi van, én itt hagyok.

Az volna jó, minél messzebb
– hempergek most itt a kínban –,
kapálhatnék mondjuk kekszet
napszámosként, Kukutyinban.

Hátha hűti hegylánc hava
pironkodó lelkem vágyát,
megmászhatnám serpákkal a
fagy fűtötte Himaláját.

Kiáltoznék ki a cúgba,
„Hol jár az én édes rózsám?”
csak a szellő hangja búgna,
– hiába, a hegy sem jós ám.

Amúgy meg a Szaharában
bérelnék egy jó nagy tevét,
s bár nógatnám, „szaporábban”,
nem hajtanám ki a belét.

És hogy senki ne keressen,
se a postás, se Rácz Pista,
bevezetném egyenesen
hátasom egy oázisba.

Úgy világgá mennék máris,
mégis tudom, fájna bárhol,
nem is New York, London, Párizs,
hanem csakis Te hiányzol!

Gönyű, 2020. július 16.