A márvány színű égnek meséltem

A márvány színű égnek meséltem
rólad, és dicsértem mily szép is a nyár.
Oly naiv voltam, még nem tudtam mi vár,
hogy pár héttel később, szomjan-étlen
fetrengek majd, s szürke lesz a nappal;
odakinn csend volt, csak bennem hullt
cseppenként a padlóra a múlt,
az idő lelkedet az agyamba véste,
és akarva sem tudnám kiűzni innen;
hát évmilljókig’ szenvedtem némán, és te
nem tudtad miként fürödtem könnyeimben.

Gönyű, 2020. szeptember 28.

Veled

Mikor a holdsugár ívet húz a Dunán,
s az este már ezer követ befed,
sétálgatnék lassan, fél tizenegy után,
a part kövén, kéz a kézben veled.

S a csillagok alatt, ahol lelkünk kiforr,
örökre eltűnnének a “sohák”,
olyan lenne minden, mint akkor rég, mikor
még elhittem, hogy léteznek csodák.

Gönyű, 2020. szeptember 22.

Kicsi ország

Ott, ahol a Duna folyik,
Mohácson át, Komáromig,
s épp, ahogy a nap az estet,
kettészeli Budapestet,

ott, ahol a Tisza folyón
hidat verve a nap lemegy,
s éjjel-nappal bárhol ehetsz
mesebeli halászlevet,

ott, ahol egy kisebb tavat,
úgy hívnak, hogy magyar tenger,
és akinek nincs pénze rá,
azt meg úgy, hogy magyar ember,

ott, ahol az egyik munkás
naphosszat csak lábat lógat,
a másik meg éjjel-nappal
szereli az autókat,

ott, hol napról napra élni
nem kirívó, kicsikét sem,
s ha utazol, nem opció
az, hogy csak egy kicsit késsen,

ott, hol tudós nem kap pénzt, ha
nem jó csillag alatt kutat,
de legalább megjárhatja
a legújabb kisvasutat,

ott, hol nincs pénz egészségre,
s akad bőven ladilomra,
(kérjük adód talicskázd egy
közel lévő stadionba),

ott, ahol a hamis elvek
már túl sokat követeltek,
s dobálva egy cinkelt kockát,
könnybe mostak ezer orcát,

és ott, ahol “csitt” a szavad,
s nem tudod, hogy kik a társak,
nemzetiben lehet kapni
levegőt is lassan már csak,

hol a sajtó kiált, s mégis,
vasmarokkal félrehúzzák,
hadd kérdezzem meg hát én is:
mi lesz veled, kicsi ország!?

Budapest, 2020. július. 25.

Van akinek

Van akinek nem kell,
van akinek “mért ne!?”,
s akad, aki bizony
ölni tudna érte.

Van akinek arany,
van akinek meg nem,
van akié jég, és
soha meg nem rebben.

Van, ki odaadja,
s olyan is, ki kéri,
van ki a sajátját
könnycseppenként méri.

Van akié vaj, és
egész könnyen olvad,
van akié csorba,
vagy kicsikét horpadt.

Van akié olyan
kemény, mint a szikla,
van akié száraz,
s begyújtja egy szikra.

Van akiét hozzák,
és van aki viszi,
van akié tiszta,
…vagy inkább csak hiszi.

Van akié megszúr,
s van akié takar,
s van akié azt sem
tudja, hogy mit akar.

S van, kié miután
hatalmasat nyögött,
hangos pattanással
darabokra törött.

Gönyű, 2020. szeptember

Gluténérzékenység

Az vagyok neked, mi testnek a kenyér,
egy frissen sült, ropogós cipószelet,
hogy fohászkodhatnék én nagyobb kegyér’,
hisz ami van is, már szinte döbbenet.

Mégis, mint egy feneketlen bögre,
mit nem tölthet soha, semmi tele,
pont úgy vágyom én is egyre többre,
s pusztul lassan el a lelkem vele.

Ám valami még közénk állhat talán,
lám, egy teljesen hétköznapi dolog:
te bizony gluténérzékeny vagy babám,
hisz megmondta már tegnap a doktorod.

S a felismerés durván ütött meg:
engemet fehér lisztből sütöttek!

Gönyű, 2020. szeptember 12-14.

I. Szonett

Szép vagy, miképp a langyos őszi esték,
vagy, mint az égbolt, mielőtt kivirrad;
mint frissen mázolt tűzfalon a festék,
vagy, mint a záporok után az illat.

Szebb vagy, mint bármi kert összes gaza,
s melletted rút a legszebb drágakő,
tenélküled sötét az éjszaka,
s e szív is, hát, hogy is mondjam: rab ő.

És hát a mosolyodtól nem csak én,
hanem a gleccserek is olvadoznak,
(szóval nem ajánlott Izland jegén
le-fel, sétálgatnod, fél naphosszat.)

A boldogság azúrkék kis taván,
ringhatnánk egy hajócskában babám.

Gönyű, 2020. szeptember 13.

Süncsalád

Volt egyszer egy süncsalád,
sün apuka, sün anyuka,
meg a pici sünbabák.

Így szólt egyszer sün anyuka:
“ej, ti pici sünkölkök,
ha kell, ha nem, egész nap csak
köröttetek sündörgök!
Mosok rátok, takarítok,
puszilgatok, hogyha rítok,
napról-napra, friss szúnyogból
kotyvasztom a sünkaját,
hogyha túl nagy, le- lenyesem,
ollócskámmal egyenesen,
sünbabáim sünhaját.
Vállon senki nem vereget,
sepregetek, asztalt rakok,
gyógyítom a sünsebeket,
így telnek a hétköznapok.
Óvom minden lépésetek,
esti mesét mondok, sokat,
míg apátok kinn a réten
vadássza a szúnyogokat.”

Mire mindet végig mondta,
(hozzáteszem, teljes joggal)
hazaért a sünipapa,
tarsolyában sok szúnyoggal.
Leült hát az asztal mellé,
s mosolyogva, csudi édin,
végignézett asszonyán és
játszadozó csemetéin.
“Nincs ilyen szép sünasszony és
ennyi cuki sünci babi,
ti vagytok a fényes sünég,
legfényesebb csillagai!
Csoda nekem mindig, mikor
rikácsolva szól a vekker,
mellettetek minden reggel,
vidám sünként ébredek fel!
Óh, én édes süncsaládom,
hogy érhetett ilyen mázli?
Tiértetek megéri a
szúnyogokat hajkurászni!”

Végszavára sünimama
hozta is a vacsorát,
így hát apa, anya, babák,
(más szókkal a sünicsalád),
kacarászva, és vidáman
falta fel a becsináltat,
és azután desszertként, meg
sünnek való, kicsit csicsás
tányérkákból, vaníliás
szúnyogszuflét rágicsáltak.

Gönyű, 2020. szeptember 8-9.

Vártam rád egy

Vártam rád egy kacskaringós
sikátorban Szegeden,
jött az este, jött a reggel,
mindenki jött, de te nem.

A kanyargós utcák közé
beszorult a szerelem,
kóvályogtam, lila ködtől
fulladozva, Szegeden.

Nem jövéssel generáltál
sóhajokat te, nekem,
sóhajaim visszhangokat
vetettek a tereken.

S-írni kezdtem, azt sem tudva,
holt vagyok, vagy eleven,
várva rád egy kacskaringós
sikátorban, Szegeden…

Gönyű, 2020. szeptember 5.

teló

bárcsak lehetnék a kezedben a teló,
amin ujjacskáid bepötyögik: “hello”,
vagy tán a kamera… nem a hátsó, a fész’,
az amelyik direkt, két szép szemedbe néz,
netán a kijelző, melyen a karcok
mellett, időnként megvillan az arcod;
s ha a rezgő volnék, – jobb, ha kőbe vésed -,
kirázná a lelkem minden érintésed,
de hogyha más nem is, lennék valami chip,
nekem mindegy, csak úgy… érezzelek kicsit

Gönyű, 2020. szeptember 4.

Függőség

Beléd veszem, mint
a suttogás az éjbe.
Miképp a napfény
is elveszik a mélybe.
Fáj néha e fej,
de mit sem ér a kínja;
függő vagyok. S te vagy a
boldogság tiszta heroinja…!