kérlek alásan,
én megpróbálok rendszerint
igenis átbucskázni a naivitáson,
ami lelkem puhácska talajába
gyakran gyökeret ereszt
de sokszor a vágy
bekerít, bármi áron,
hiába küzdök, és hiába próbálom,
(pedig az anti-álom
pajzsocskát is magam elé rántom),
bekúszik a fejembe
durván a gondolat,
hogy úgy kidobnám
az összes gondomat
a legközelebbi szemétkupacra,
s egy teljesen átlagos nyári estén,
(ami csak a többségnek átlag,
hiszen nekem mindig csoda mikor látlak),
szóval valahol úgy Füred, vagy
Keszthely környékén,
sétálgatnék veled a Balaton szélén,
etetnénk kifli csücsökkel a csillió hattyút,
a hátaink mögött hagyva minden bajt és vad bút,
lehet csend lenne, vagy beszélgetnénk sokat,
bámulnánk kicsit fenn a csillagokat,
s ha ez még nem jelent neked határozott rosszat,
talán meg is fognám a kezed, vagy ilyesmi,
tudod, amit a normál népek szoktak…
normál nyárestén, mert normál nyáresti
program, egymás lelkébe lopva belesni
de hát a nyár is már a múlt,
én meg racionális egy fickó vagyok,
tudom jól, hogy van ég,
amelyen csillag sem ragyog,
és nap sem ég;
s van lélek, melybe lopva bárki is beleshet,
de a csapóajtót, mely a mélyére vezet
csak az nyithatja ki, aki van,
és nem leszek, volnék, voltam, vagy lettem;
nos én vagyok, s volnék az ok, de mit tegyek, ha
rossz csillagzat alatt születtem
Gönyű, 2020. szeptember 1.