Kidöntök egy pohár vizet, s besózom,
hogy a tengerre gondoljak, ne rád;
egy inggel törlöm fel, de mint az ózon
molekulák: a só szövetbe rág,
és vakfoltot hagy a ruhán, amelyet
abban a percben is viseltem én,
mikor először megcsillant a lelked
rejtett zugából feltörve a fény;
s az inggel együtt kifacsarva lelkem,
maró bú, és vad kétségek között,
elhagyva e szűk porhüvelyt, a csendben
kicseppenő könnycseppbe költözök,
mert képtelen vagyok eljutni hozzád,
kevés a szó, a szív, a lárma,
de mégis itt leszek, még várva rád, egy
hullámozó könnycseppbe zárva.
Gönyű, 2020. október 5.