Séta

Fönn az esti égbolt leplén,
milliónyi csillag ragyog,
miként mondjam el azt, hogy én…
én magáért odavagyok!?

Ölelgetném, s boldog lennék
ha kacsói átkarolnak,
ringatnám a karjaimban,
mintha nem is volna holnap.

Betakarnám, hogyha fázik,
s ápolgatnám, hogyha reszket,
bevállalnék magáért vagy
hetvenkettő COVID-tesztet.

S hogyha hívna esetleg, (bár,
elvem szilárd, mint a márvány),
nem állna az utamba egy
botcsinálta világjárvány.

Kitartanék bizony, s még, ha
át is fagyna gyönge testem,
sétálnánk a téli naptól
dideregve, Budapesten.

Átkarolnám derekát, és
odahúznám, nem eresztve,
s tekintetünk egymáséba
mindörökre beleveszne.

2020. november

Mert nem volt nekem jó…

Mert nem volt nekem jó némán, és vakon,
elfogadva minden igazságod,
át akartam törni azon a falon,
mely a lelked kapujában állott.
Hát ütöttem, vágtam buzgón e falat,
törve rajt rést, néhány egész mélyet,
küzdöttem, s bár roppant lassan haladt,
egyszer csak kitört mezítlen fényed,
megsimította lágyan az arcomat,
s megsúgta, (jaj, tudtam, sose lódít),
hasztalan vívom szélmalomharcomat,
nincs nekem keresnivalóm itt.

2020. október

ogre

mikor kínoznak a blamák,
és bántanak a pózok,
akár a Matrjoska babák:
magamba burkolózok

ilyenkor a lelkem saját
kis védőpajzsa fog le,
talán az ember is, nahát,
olyasmi, mint az ogre

2020. október

Egyensemmi

„Fontos vagy nekünk”,
hirdeti a McDonald’s halljában egy tábla.
És az igazság, mert jó ezt néha tudni:
nem állt szándékukban soha sem hazudni,
vagy vadul szökellni riadt lelked foltján;
ők is őszinték… a maguk csalfa módján.

2020. október