Fönn az esti égbolt leplén,
milliónyi csillag ragyog,
miként mondjam el azt, hogy én…
én magáért odavagyok!?
Ölelgetném, s boldog lennék
ha kacsói átkarolnak,
ringatnám a karjaimban,
mintha nem is volna holnap.
Betakarnám, hogyha fázik,
s ápolgatnám, hogyha reszket,
bevállalnék magáért vagy
hetvenkettő COVID-tesztet.
S hogyha hívna esetleg, (bár,
elvem szilárd, mint a márvány),
nem állna az utamba egy
botcsinálta világjárvány.
Kitartanék bizony, s még, ha
át is fagyna gyönge testem,
sétálnánk a téli naptól
dideregve, Budapesten.
Átkarolnám derekát, és
odahúznám, nem eresztve,
s tekintetünk egymáséba
mindörökre beleveszne.
2020. november