Vita a rendfokozatokról

Kicsit fáj a torkom…
az agyam meg tompa.
Álmosan tántorgok.
C-dúrra vágyom, de
az élet zenéje
mindig csak A-mollt dob.
Legyen hát, maradok,
összeszedem magam,
minden kis széthullott,
aprócska darabot:
lám az ember, aki
önmagát kukázza;
túl lassan haladok…
hiába, nem adom,
bús kobakom szerte
hasad, mint az atom.
Erős vagyok mégis,
s néhány perccel később,
parancsba is adom:
“Dolgozz lusta agyam!”
Közben meg már tudom:
torkomra kicsi méz,
van itthon narancs, Halls,
s közbeszól e csibész:
“Valaki már már zabos!
Jó vicc, hogy parancsolsz,
mi vagy te, százados!?”

Gönyű, 2021. május 31.

Édes pici Bocika…

Édes pici Bocika,
mért nem nőttél nagyobbra!?
Héjáló didámdéj!

Jó, hogy Boci ekkora,
belefér a karomba,
héjáló didámdéj.

Hogyha Boci megnőne,
elfutnék tán előle,
héjáló didámdéj.

De így lassan ringatom,
kicsiny ágya a karom,
héjáló didámdéj.

Gönyű, 2021. május 25.

Summa Makámum

Na de most aztán totálisan kivagyok, és ledermedtem télleg, • sőt, talán még egy kicsit tán jobban is, mint múltkor, amikor céltalan böngészőnyitogatás közben, hirtelen megláttam a képed. • Izzadok, mint a ló, s mindkét kezem remeg, • – ha lennének -, akkor tutira vacogva érnének földet az enterek. • Persze annak is lehet némi köze az izzadáshoz, hogy beszorult ide a szobámba a pára, • meg, hogy még a pulzusomnál is magasabban tetőzik a hőmérő higanyszála. • Jaj, ha bizton tudnám, hogy vágod, •  hogy neked írom ezt a sok baromságot, • ezt a sok vackot, gagyit, limet-lomot, • csúf közhelyekből állítok neked csak templomot. • Na nem mintha direkt akarnék rosszat, csakis a legjobbat akarom, • de hiába csűröm, hiába csavarom, • mindig úgy érzem, hogy gyenge, mint a harmat, magamat meg, mint aki épp most tett a tűzre egy marék rossz fát. • Képtelen vagyok felnőni hozzád. • És tudod, van, hogy hiába pörögnek köröttem fürgén cikázva az órák, • bárhogyan kapkodok utánuk, egyszerűen elkerülnek a metaforák, • s nem tudom leírni azt, mi szétfeszít, • és olyan semmilyen lesz az egész, pont mint ez itt. • Vegyük most pölö ezt a napot, nem tom mi szállt rám, mi fertő, • talán csak a meleg, vagy a tegnapi miatt valami rózsaszín ködfelhő, • de nem nagyon tudok koncentrálni semmi komolyra… • félek, hogy minden törekvés ellenére valamennyi gondolat csúnyán összefolyna, • ezért is hát megint ez a makáma forma. • Meg amúgy is elkezdtem már írni egy másikat, csak nem ment, pedig esküszöm belehúztam, • mert képzeld el, hogy tegnapelőtt, asszem először, de veled álmodtam, most tényleg, nem úgy, mint amikor a múltkor bekamuztam. • De hát na, nem lehet mindig a valóságról írni, • én meg aztán igazán nem tehetek róla, hogy valami random csaj elkezdte ottkinn a füvet nyírni, • és aztán te, döntve mindent romba • azon nyomban beférkőztél a gondolatomba. • Tudod, amit felvéstek a manók nagy műgonddal az ám, • még mindig ott díszeleg, egy cikornyás aranykeretben, a koponyám falán, • és le nem jön, nem veszhet egykönnyen feledésbe, • mert extra erős vésővel lett az odavésve.

Gönyű, 2020. augusztus 9.

Ars Poetica 2020

Szörnyű egy kor ez, értem testvér jól a sirámod,
szunnyad már ez a szakma s soknak vicc csak a ritmus,
és ha e fertelem önmaga még nem lenne elég, hát
ömlik, dől a spagetti, behúzva a támogatókat,
s győznek a nagy-kusza versek, jönnek a semmi szemén, és
esztelen arcukkal becibálnak a szürke homályba,
és majd elhiszed ám, hogy a szó, ami jön ki a szádon,
az nem is ért soha semmit az ég áldotta világon.
Hát menekülj el amíg lehet, én már elmenekültem.

2020.

A márvány színű égnek meséltem

A márvány színű égnek meséltem
rólad, és dicsértem mily szép is a nyár.
Oly naiv voltam, még nem tudtam mi vár,
hogy pár héttel később, szomjan-étlen
fetrengek majd, s szürke lesz a nappal;
odakinn csend volt, csak bennem hullt
cseppenként a padlóra a múlt,
az idő lelkedet az agyamba véste,
és akarva sem tudnám kiűzni innen;
hát évmilljókig’ szenvedtem némán, és te
nem tudtad miként fürödtem könnyeimben.

Gönyű, 2020. szeptember