Tél derekán,
hó ül a fán
szelíden,
repdes a szél,
messze elér,
s lepihen.
Fagy foga mar,
dúl a vihar,
tomboló,
édes a tűz
gondot elűz,
lobogó.
Zúzmara, dér,
látod a tél
de ravasz!?
Addig űzi,
míg legyőzi
a tavasz.
2012. december 6. Győr
Ha lassacskán a padlót súrolja kedved,
(s a jobb napokat már régen elfeledted),
ha nincs egy barát sem, ki vigaszt nyújtana,
és picinyke lelkedben reményt gyújtana,
s már ezt mormolod sírva: „Feladom, vége!
Nekem ennyi éppen elég volt ez évre!”
Állj csak meg egy kicsit! S bár zaklatott lehetsz,
tegyél be egy-két jó számot, amit szeretsz!
A zene, ritka csoda: ritmus és dallam,
kicsit önmagadat leled meg a dalban.
Bármennyire nyomja vállad veszett igád,
menten felragyogsz, ha hallod a muzsikát!
Tovaszállingózik tíz-tengernyi teher,
a pusztító erő maga alá teper.
Elnyúlsz kanapédon, s meg-megáll az óra,
szemhéjad lehull fáradt szemgolyódra.
Ordít a csend, és a léha álom lever,
béna tested őrült nyugalomban hever.
Eloszlik a fátyol, beköszönt a reggel,
s felveszed a ritmust az új őrülettel.
2012. november 20-22. Gönyű
Fényben fürdött a tér,
kacsingatott a tél,
futkostak kis kópék,
s ódon fabódék
karácsonyi szaga
lengett az éjszaka.
Álltam mint egy árva,
varázslatra várva,
sejtve a kudarcot,
kerestem az arcod,
és amitől féltem:
nem jöttél el értem.
Édes kicsi kincsem,
hitem többé nincsen,
lelkem szomjan-étlen,
ott maradt a téren,
nyugtalan, ideges,
folyton téged keres!
2018. november 18. Budapest
Volt egyszer egy fiú, János,
zenész volt ő, jazzgitáros.
Egy kis faluban éldegélt,
reggel a nap csak érte kélt.
Élete unalomban telt,
mígnem egy szép nap útra kelt.
Elindult világot látni,
felhőn ülni, hegyet mászni,
szökdécselni s néha kúszni,
hűs csermelyben nagyot úszni.
Ahogy sétál méla búval
megszólítják hangos “hú”-val.
“Nini az egy jazzgitárka,
ráadásul nem rossz márka,
van nekünk egy együttesünk,
csak gitáros kéne nekünk!”
Megörült hát ennek Jani,
látta dőlni fog a mani,
“ejnye, ügyes fickók ezek,
bizisten’ most rocksztár leszek!”
Talán össze is jött volna,
s nagy tanyáján tubákolna,
de nem így lett s hősünk baja
Pirike lett, Géza csaja.
Ahogy magát tette-vette,
majdnem Jani eszét vette.
Rakoncátlan szíve sajgott
s azt suttogta neki “hagyd ott”.
Döntött, rocksztár inkább nem lesz,
elég lesz pár kisebb lemez,
nem kell banda, jó a szóló,
csak kell majd egy menőbb póló.
Hátracsapta a gitárját
megdörzsölte sajgó máját,
éppen indult volna tova
kiáltást hall, s futnak oda.
“Várjon kedves uram kérem,
mindjárt felfedem erszényem,
itt a posta, egész heti,
borravalót készítheti.”
Ahogy szokás mostanába’,
kidob mindent egy kukába,
kivéve egy szép levelet
nem írtak rá semmi nevet.
Csak egy hely és dátum rajta
olyan titokzatos fajta.
“Ez már rejtély”, – szóla Jani
és elindul megoldani.
Odaér egy körtefához
egypár körtét meg is hámoz,
vár még két nap türelemmel,
mikor feltűnik egy ember.
Magas, karcsú, lépte félszeg,
sosem látott ilyen szépet.
Mármint Jani, mégis ki más!?
S szinte biztos, nem látomás.
Jani szóra nyitja száját
de csak bámulja a lánykát.
Hisz ő Panka, rég imádta,
vagy tíz éve nem is látta.
Janónál még mindig kóma,
a lány emelkedik szóra:
“Szia Jani, jó ha vágod,
követem a munkásságod!
Hallgass légyszi, maradj szótlan
e monológot gyakoroltam.
Te meg dalos jazzgitárod,
szíved olyan nagyra tárod!
Panka Panka, uncsi névnap,
hívhatnának Jánosnénak.
Én bizony szeretlek Jani,
ennyit akartam mondani!”
A padsorok dugig teltek,
még a héten egybekeltek.
Rocksztár nem lett mily nagy bánat,
megvettek egy cementgyárat.
Boldogságban élnek ketten,
cementporban, szeretetben.
2018. november 12 – 2018. november 13. Budapest
Fújdogál a déli szél, susognak a fák,
vadul vonyítanak rabláncra vert kutyák.
Élő nincs az utcán, alszik már mindenki,
ám az nem mondható, hogy nem jár kinn senki.
Mit sem törődve, a legnagyobb önkényben,
egy bús kísértet kóborol a holdfényben.
Valamit keresgél, oly de nagyon kutat,
úgy tűnik, nem leli meg a helyes utat.
Egy ház elé érve, megtorpan az éjben,
matatgat valamit a zsebében mélyen.
Ismét csak eljött, és végre választ remél,
kezében egy hitvány, gyöngyházfényű levél.
Leteszi a küszöbre, s vár egy percig még,
könnyét szerte fújja a hűvös éji lég.
Megfordul, elindul, és eltűnik legott,
a levél marad csak, amit hátrahagyott.
Fújdogál a déli szél, susognak a fák,
újabb napra virrad a végtelen világ.
Kinéz a küszöbre nem vár e rá levél,
de csak pár falevelet fújt oda a szél.
2018. október vége – november eleje, Budapest
Oly régen láttalak fenséges kis patak,
az idő elfolyt, de szépséged megmaradt.
Csendes volt mindig is hűs vizednek sodra,
hallgattál mindig ha kiültem partodra.
A felszínt ismerem csupán, de érdekel
a muzsika melyet mély medred énekel.
Legutóbb amikor színed elé álltam,
tiszta vizedben a mindenséget láttam.
Mondd el, te hogyan képzeled a világot?
Tükrödet bámulva partodon ki áll ott?
Ki hallgatja végig az összes csobbanást
mit könnyű habod vet sziklákon rohanvást?
Az élet voltaképp suhan mint a folyó,
néhanap kegyetlen, máskor minden oly jó.
Szomjazzuk mi szép, de nem törekszünk jobbra,
sokunk a sóvárgás néma mintaszobra.
Váltsuk meg hát mi e komor földet ketten,
azt tegyük ami szerintük lehetetlen!
Ennyire telt tőlem, remélem megérted,
vad szavakat írni, én csak ehhez értek.
Óh kis patak, repülnek a napok, hetek,
mondjad meg nekem, miben reménykedhetek!?
2018. október 27. – 2018. október 28. Budapest
Ültetjük a fákat, bokrokat szüntelen,
az életünk vidám, boldog és bűntelen.
Nagy gonddal nevelek egy szép rózsabokrot,
bimbózó rózsákból kötök neked csokrot.
Hétfőn gödröt ásunk, földet túrunk ketten,
piros pipacsmezőn piknikezünk kedden.
Szerdán vacsorára illatos sütőtök,
egymás karjában lel minket a csütörtök.
Pénteken pihenünk, néha kell ám az is
szombatra felüti fejét a gaz gaz is.
Vasárnap megküzdünk, nem győzhetsz te beste,
háborús hősökként rogyunk ágyba este.
Gondozzuk a kertet, s abból amit látok,
azt hiszem szeretnek minket a virágok.
Ha mégis megunnánk a sok fenyőt, tuját,
megígérem neked: veszünk egy kiskutyát.
Azt mondtad nem bánnád.
2018. október 14. Nagyszentjános – Budapest között a vonaton
Egy tikkasztó nyári este,
ért el az ősz Budapestre.
Szaladt végig lenn az utcán,
s egyenesen feljött hozzám.
Ajtót tártam mit se sejtve,
besurrant, hangot sem ejtve.
Bámultam, lám mi történik?
Megbolondultam e félig?
S csak úgy komótosan, szépen,
helyet foglalt egy kisszéken.
Döbbenetem elmúlt majdan
s szóra nyílott halkan ajkam:
“ékes évszak gyönge teste
kis lakomban ezen este,
miért jársz itt, kit keresve?
Itt csak engem találsz nyesve.”
Szél hangján fülyült a válasz:
“Jóember, kérlek ne fárassz!
Régóta kutatlak téged,
átszeltem már a vidéket
kétszer, széltibe és hosszan,
fontos üzenetet hoztam.”
Néztem furcsán, ferde szemmel,
pont úgy, mint az átlagember,
aki egy szép nyári este,
őselemmel ül kettesbe’.
Csak kiböktem végül csendben:
“Kitől hoztad e levelet?”
válaszolt is az ősz menten:
“attól aki szívből szeret.
Vár reád egy szebb világban,
valahol, hol mindig nyár van,
vár reád az öreg fánál,
vörös napnak sugaránál.
Türelem! Ennyi az egész,
álmotok bár elég merész,
ha rajtam múlik, íme, nesztek
meglásd ember, egyek lesztek!”
És én balga, mind elhittem.
Azóta csak ülök itten,
forró nyáron, fagyos télen,
várom csak, hogy visszatérjen.
Hozzon jelet, üzenetet,
Mondja újra: bármi lehet.
Nem jön vissza már a csalfa,
csak a lelkemet akarta,
én csak várom, egyre várom
így vert át az ősz egy régi nyáron.
2018. október 9. Budapest
Immár három napja,
hogy nem kelt fel a nap,
nem találnak haza
a vándormadarak.
Szomjazza a napfényt,
a bűbájos bolygó,
sötét lep be mindent,
vastagon gomolygó.
Álmatagon ásít
nagyokat a vidék,
nem segítenek rajt
vérmes varázsigék.
Mohón mardos a jég
pusztító vasfoga,
fertőz a félelem,
minden remény oda.
Épp mire megfagyna
minden mi eleven,
a vidám vörös nap
felbukkan keleten.
2018. szeptember 19. Budapest
Vidám volt a hold ma
nem látta a napot,
fájó sugár-szíve
kissé lenyugodott.
Az átkozott magányt
élvezte egészen,
felhőtlen ténfergett
egyedül az égen.
Nincs sokáig nyugta,
elvérző sebekkel,
a kacér nap holnap
újra feljön reggel.
2018. szeptember 17. Budapest