Ajánlás: a mű bármely része és a valóság közötti hasonlóság csupán a puszta véletlen műve, így ki a rossebnek ajánlanám?
Hol volt, hol amper, de most speciel éppen watt. Senki nem tudta merre, de létezett valaha egy kicsiny falucska, két folyó mentén. A sok dinka lakos, meg az egyszerűség kedvéért a nevét is innen kapta a település: Kétfolyómentén. A két folyó neve Fo és Jó. A falu történészei időtlen idők óta próbálták megfejteni a vizek nevének eredetét, de mindeddig hiába… (a vadbarmok). Nem is csodálom! Honnan a rossebből tudhatták volna, hogy a falu egyik alapítója Fondorlatos Józsi nevezte el őket magáról, halála előtt, mielőtt belekortyolt a friss, üdítően csillámló vízbe. Még éppen el tudta hörögni utolsó szavait mielőtt természetes halált halt a magas ciántartalmú nedű miatt. Nem, nem a Tiszáról beszélek, hanem Fo-ról vagy Jó-ról, a jóisten tudja melyikről. Szóval így halt meg szegény alapító I. jó Jocó atyánk. De nem is ez a lényeg. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többi sem az…
FJU 123-at írunk. (EJTSD: Az Úr, Fondorlatos Józsi utáni 123. éve) amikor is Kétfolyómentén gyökeres változásokon megy keresztül, ha addig meg nem gondolom magam. Ezekben az időkben írták ki, ugyanis az első demokratikus választásokat. Régebben cserépszavazással döntöttek, ki legyen a vezér, ami annyit tesz, hogy az lett nyertes, akinek elég cserépedénye volt szétverni vetélytársai fejét… Hát igen, kissé idejétmúlt ez a szokás. Kétfolyómentén kétségtelenül kétbalhere férfipolgárai úgy gondolták, hogy a nők a legalkalmasabbak a vezető szerepek betöltésére. Próbáltak volna csak máshogy gondolkodni, az kellőképp kihatott volna a gazdaságra (főként az agyagbányászat és fazekasság iparágakra). Szóval Kétfolyómentén mentén a nők töltötték be a hatalmi pozíciókat. A vezetőket már egyszerűen csak nök-öknek hívták, frappánsan összevonva „A nő a főnök.” alanyi alárendelést (a férfiak alanyilag alá vannak rendelve). No de térjünk vissza friss demokráciánkhoz. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos nök már régóta ácsingózott a hatalomra. Ez önmagában véve még nem is lenne különös, de ennek a nöknek bizony esze is volt. Ez viszont már felettébb furcsa. Tisztán meg is nyerte a választásokat, ellenfelei nagy bosszúságára (egy gyöpnek, akarom mondani nöknek sem tűnt fel, a 822%-os szavazati arány). Mindegy. Nyert és az a lényeg. Emberünk menten a nép teljhatalmú urának kiáltotta ki magát és elrendelte, hogy ezen túl csak (nagybetűs) „Fő Nök”-nek lehet nevezni. Aki jót akart az nem packázott, kekeckedett és lacafacázott vele, ugyanis a Fő Nök igen keményszívű is tudott lenni. Elég csak a söradag csökkentésekre gondolni. Ha valaki hibázott, büntetése a söradagjának tartós lecsökkentése volt. Ha ezek után sem bírt magával, jött a drasztikusabb módszer: annyi sört kellett megvedelnie, amennyit a Fő Nök gördít le naponta. Legtöbben nem élték túl ezt a brutális igazságszolgáltatási procedúrát. Nagyvezírünk fontos lépéseként összevonta Kétfolyómentén, a két folyó mentén túli területeit és kikiáltotta a Fő Nök Föderációját. A gazdasági önállóság biztosítása érdekében beszűntette a kereskedelmi kapcsolatokat a két szomszédos várossal Kétfolyómenténinnen és Kétfolyómenténtúl-al. Egy szó, mint száz, néhány nap alatt kiépült a totális dik… akarom mondani a polgári demokrácia. Ki tudja mi volt a Fő Nök szándéka, de hatalomra jutása után nem sokkal, megkezdte a falu felfegyverzését. Senki nem tudja, hogy hogyan, de egy hónap múlva már három parittyás század állt a rendelkezésére, amivel akár száz Góliátot is legyűrhetett volna. De a Fő Nök nem akart holmi Góliátok földbetiprásával hencegni. Neki több kellett. Élt ugyanis heted hét országon is túl, (olyan tizenhét vagy tizennyolc heted országon túl lehetett pontosan) egy király, akit Vé. Lászlónak hívtak. Egy szép hétfői vagy keddi napon, szóval még a héten, szerdán megindult a nyílt támadás. Annak ellenére, hogy a Fő Nök remek hadvezír hírében állt, csapatait viszonylag hamar szétzúzták (gyakorlatilag már félúton, az aknamező közepén megrekedt a támadás, ahol a parittyások a protokoll szerint szétszóródtak). Egyetlen katona tért vissza a frontról egy elektronparány termetű, Bán Atom nevű parittyás pincsi (ez a legalacsonyabb rangot jelentette), de visszatérése után hazaárulás vádjával halálraítélték. Mikor vezérünk kimondta az ítéletet: („Alkoholba fojtom Bán Atom-ot), felhördült a sokaság. Na nem, mintha az ítélettel lett volna gondjuk, (ennyire nem voltak merészek) de szegény együgyű lakosok (akik tegyük hozzá nem kicsit süketek voltak, de még inkább hülyék) azt hitték (/úgy hallották), ez egy célzás arra, hogy még több piát kell termelni. Az ország GDP-jének 98%-a már így is az alkoholtermelésből tevődött ki (a maradék 2% a fazekas termékek). Bán Atom, a jó ivó hírében lévő ipse azonban nem tört össze, látszólag még élvezte is az ítéletet. A nagy napon úgy vetette bele magát a pálinkás hordóba, (nem nagyon kellet noszogatni), hogy már az első kortyot félrenyelte, majd rövid hörgés-krákogás után, fél perc alatt megfulladt. Az ítélet teljesítetett, és a Fő Nök látá, hogy ez jó. Utolsó kívánsága szerint elhamvasztották a hőst. Akik a holttestet cipelték még két nap múlva is be voltak rúgva, és a pálinkától úgy lángra kapott a máglya, hogy félő volt leég az egész város. Egy hétig locsolták, meg szórták rá a homokot, mire nagy nehezen kialudt a pusztító erejű rakás. Igazából csak félig aludt ki. Voltak, akik még két hónappal az incidens után is ott sütötték szalonnájukat, de ez most nem ide tartozik. Az első, sikertelen támadás után a Fő Nök belátta, hogy stratégiai újításokra lesz szükség. Vé. László köztudottan vad és veszélyes ember lévén ezer százalék, hogy nem tört volna csak úgy meg. De hát a Fő Nök nem véletlenül az, aki. Kétfolyómentén egyeduralkodója, a Nökök egyedüli irányítója, az univerzum legcsiszoltabb elméje, mellesleg a vadász-halász klub elnöke is. Olyan tervet eszelt ki, hogy ihaj. A kémek jelentése szerint, Vé. László az első csata óta, egy esetleges nukleáris csapástól tartva, három méter vastag falú acélbeton atombunkerében tengette a mindennapjait. Tekintettel arra, hogy a Fő Nök high-tech szuperfegyvere a pattintott kőbalta volt, muszáj volt csellel kicsalogatni. Vezírünk tudta, hogy nem hibázhat. Érezte, hogy nem bízhatja másra a feladatot, elvégre mindig is magának tartogatta az utolsó lépéseket. Saját kezével akarta kinyírni azt a piszkot. Fogta az acélbetétes bakancsot és nekivágott az aknamezőnek, ami a bunkerhoz vezetett. Félúton jutott eszébe, hogy a táskáját igencsak félvállról vette, éppen ezért is eshetett meg, hogy az otthon maradt. A mezőnél előkapta a GPS vevőt, de miután három akna is berobbant mellette úgy döntött inkább eldobja a selejtes kínai vackot, és találomra végigfut a robbanótöltetek között. Elég nagy szerencséje volt, csak két kisebb akna robbant be a talpa alatt, azt viszont a minőségi Mike (ejtsd: májki) bakancs a szlogennek most az egyszer igazat adva (Just trough it!) hárította. Hosszas kínlódás és néhány óra keresgélés után végre meglátta. A bunker ott terpeszkedett a sivatag közepén, látszólag háborítatlanul. Sőt mi több, arra utaló jelet sem látott, hogy lakott lenne. A Fő Nök se perc alatt ásott egy kutat a sivatagban, (ilyenre is csak ő volt képes ugyanis négymilliárd éve itt, egy csepp eső sem esett) és a mélyből feltörő friss forrásvizet rákötötte a bunker vezetékes-sör hálózatára. Ki tudja mennyi idő telt el várakozással, amikor is négy óra huszonkilenc perc, negyvenhat másodperc múlva a benn lakók holt józanul kitántorogtak a létesítményből. Nem volt sör, és ezt már nem bírták. Szabályosan megtörtek. A király, Vé. László fejet hajtott a nagyvezír előtt és örök hűségett fogadott neki. Igazából csak akart örök hűséget fogadni, mert amikor meghajolt, a Fő Nök előkapta csodafegyverét és egy jól irányzott ütést mért a király fejére kőbaltával. De túlzottan is keményfejű volt ez a fazon. Az utolsó harc már nem maradhatott döntetlen. Előkapták lézerkardjaikat, és vad hadonászásba kezdtek. Vladul csapkodott a gonosz az szent, de a Fő Nök egy jól irányzott erő lökéssel oldalba kapta, és…, …és akkor leesett nekik, hogy ez nem a Star Wars… Sőt, nem is igazi csata. Harcolnak, de vajon miért? Hisz nincs is harc cél nélkül. Azzal, hogy kinyuvasztják egymást, senkinek sem lesz jobb (ez így teljesen nem volt igaz, ugyanis mindkettőjük népének jobb lett volna).
Megbánták bűneiket, és hogy ezt mélyen és tisztán kifejezzék egymás iránt, még aznap összeházasodtak. A király területeivel duplájára nőtt a birodalom, és át is keresztelték Sörborfolyikittenre. Máig is élnek, ha a nép képes volt annyi sört termelni, hogy ellássa őket. Egyszer valaki azt mondta, hogy a szeretetet csak egyetlen lépés választja el a gyűlölettől. Milyen igaza is volt… Ki nem hiszed, óvakodj a cserepektől…
2008. március 10. Gönyű