A szegény ember

Hol birkabégetés töré’ meg a csendet,
– ily pusztán távol sincs folyó, tó vagy tenger –
e sík vidéken a sátán sem lel lelket,
egy valaki él erre: egy szegény ember.

Százezer bárány közt az ember apró pont
– terelgeti juhait némán a pásztor –
vigyázni kell, hiszen ha valamit elront,
átvágtat rajta a birkacsorda párszor.

Hazafelé kullog nagy búsan a legény,
– nem figyel: agyán egy régi kép villan át –
talpa alatt placcsan a friss tehénlepény
másodpercek múlva érzi is illatát.

Ahogy megidézi gondolata tárgyát,
félúton hazafele leül egy kőre.
Egy lapulevéllel letörli a trágyát,
majd folytatja útját, egyenest előre.

A ház üres, már nem gazdag malackákban,
a legszegényebb hely lett messze vidéken,
pár ezer kilométerre innen Alaszkában
egy pingvin keresi a léket a jégen…

2008. augusztus 31. Gönyű

A művész mindene

Kezed érintésétől dicsők a művek,
oh művész, milyen tehetséges, és nagy vagy…!
Tanítványaid csak életedben hűek,
ha elmúlsz, a hitványak rögtön elhagynak.

Árnyékodban ők, csak inasokká lettek,
legalábbis ezt hiszik. Mily tudatlanok!
Eljön majd az idő, mikor rádöbbennek,
nem az a fontos, hogy te légy a legnagyobb.

Hisz milyen az ember? Gondoljunk csak bele.
Úgy tör a csúcsra: eltiporván másokat.
S ha a célnál hagyja el roppant ereje,
lehull, és magával rántja a társakat.

A Nagy Ember még senkivel sem volt durva.
Nem küzdött volna soha társai árán.
Nem a jövőbe tekintett, de a múltba,
ezért él: okult az elesettek kárán.

2008. április 15. Megint németóra helyett (Győr)

Egy régi múzsa himnusza

Erősen fú a szél, merre megy a bárkám,
távol part kikötőjét vajh mikor éri?
Hisz régen partot kellett volna érnünk már,
ehelyett sodródunk, mindig új és új táj,
elém kél, s emlékszem, ezt már láttam vala…
Örök vizeken elveszve, bolyong bárkám..!

2007. november 19. Gönyű

A Fő Nök

Ajánlás: a mű bármely része és a valóság közötti hasonlóság csupán a puszta véletlen műve, így ki a rossebnek ajánlanám?

Hol volt, hol amper, de most speciel éppen watt. Senki nem tudta merre, de létezett valaha egy kicsiny falucska, két folyó mentén. A sok dinka lakos, meg az egyszerűség kedvéért a nevét is innen kapta a település: Kétfolyómentén. A két folyó neve Fo és . A falu történészei időtlen idők óta próbálták megfejteni a vizek nevének eredetét, de mindeddig hiába… (a vadbarmok). Nem is csodálom! Honnan a rossebből tudhatták volna, hogy a falu egyik alapítója Fondorlatos Józsi nevezte el őket magáról, halála előtt, mielőtt belekortyolt a friss, üdítően csillámló vízbe. Még éppen el tudta hörögni utolsó szavait mielőtt természetes halált halt a magas ciántartalmú nedű miatt. Nem, nem a Tiszáról beszélek, hanem Fo-ról vagy -ról, a jóisten tudja melyikről. Szóval így halt meg szegény alapító I. jó Jocó atyánk. De nem is ez a lényeg. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többi sem az…
FJU 123-at írunk. (EJTSD: Az Úr, Fondorlatos Józsi utáni 123. éve) amikor is Kétfolyómentén gyökeres változásokon megy keresztül, ha addig meg nem gondolom magam. Ezekben az időkben írták ki, ugyanis az első demokratikus választásokat. Régebben cserépszavazással döntöttek, ki legyen a vezér, ami annyit tesz, hogy az lett nyertes, akinek elég cserépedénye volt szétverni vetélytársai fejét… Hát igen, kissé idejétmúlt ez a szokás. Kétfolyómentén kétségtelenül kétbalhere férfipolgárai úgy gondolták, hogy a nők a legalkalmasabbak a vezető szerepek betöltésére. Próbáltak volna csak máshogy gondolkodni, az kellőképp kihatott volna a gazdaságra (főként az agyagbányászat és fazekasság iparágakra). Szóval Kétfolyómentén mentén a nők töltötték be a hatalmi pozíciókat. A vezetőket már egyszerűen csak nök-öknek hívták, frappánsan összevonva „A nő a főnök.” alanyi alárendelést (a férfiak alanyilag alá vannak rendelve). No de térjünk vissza friss demokráciánkhoz. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos nök már régóta ácsingózott a hatalomra. Ez önmagában véve még nem is lenne különös, de ennek a nöknek bizony esze is volt. Ez viszont már felettébb furcsa. Tisztán meg is nyerte a választásokat, ellenfelei nagy bosszúságára (egy gyöpnek, akarom mondani nöknek sem tűnt fel, a 822%-os szavazati arány). Mindegy. Nyert és az a lényeg. Emberünk menten a nép teljhatalmú urának kiáltotta ki magát és elrendelte, hogy ezen túl csak (nagybetűs) „Fő Nök”-nek lehet nevezni. Aki jót akart az nem packázott, kekeckedett és lacafacázott vele, ugyanis a Fő Nök igen keményszívű is tudott lenni. Elég csak a söradag csökkentésekre gondolni. Ha valaki hibázott, büntetése a söradagjának tartós lecsökkentése volt. Ha ezek után sem bírt magával, jött a drasztikusabb módszer: annyi sört kellett megvedelnie, amennyit a Fő Nök gördít le naponta. Legtöbben nem élték túl ezt a brutális igazságszolgáltatási procedúrát. Nagyvezírünk fontos lépéseként összevonta Kétfolyómentén, a két folyó mentén túli területeit és kikiáltotta a Fő Nök Föderációját. A gazdasági önállóság biztosítása érdekében beszűntette a kereskedelmi kapcsolatokat a két szomszédos várossal Kétfolyómenténinnen és Kétfolyómenténtúl-al. Egy szó, mint száz, néhány nap alatt kiépült a totális dik… akarom mondani a polgári demokrácia. Ki tudja mi volt a Fő Nök szándéka, de hatalomra jutása után nem sokkal, megkezdte a falu felfegyverzését. Senki nem tudja, hogy hogyan, de egy hónap múlva már három parittyás század állt a rendelkezésére, amivel akár száz Góliátot is legyűrhetett volna. De a Fő Nök nem akart holmi Góliátok földbetiprásával hencegni. Neki több kellett. Élt ugyanis heted hét országon is túl, (olyan tizenhét vagy tizennyolc heted országon túl lehetett pontosan) egy király, akit Vé. Lászlónak hívtak. Egy szép hétfői vagy keddi napon, szóval még a héten, szerdán megindult a nyílt támadás. Annak ellenére, hogy a Fő Nök remek hadvezír hírében állt, csapatait viszonylag hamar szétzúzták (gyakorlatilag már félúton, az aknamező közepén megrekedt a támadás, ahol a parittyások a protokoll szerint szétszóródtak). Egyetlen katona tért vissza a frontról egy elektronparány termetű, Bán Atom nevű parittyás pincsi (ez a legalacsonyabb rangot jelentette), de visszatérése után hazaárulás vádjával halálraítélték. Mikor vezérünk kimondta az ítéletet: („Alkoholba fojtom Bán Atom-ot), felhördült a sokaság. Na nem, mintha az ítélettel lett volna gondjuk, (ennyire nem voltak merészek) de szegény együgyű lakosok (akik tegyük hozzá nem kicsit süketek voltak, de még inkább hülyék) azt hitték (/úgy hallották), ez egy célzás arra, hogy még több piát kell termelni. Az ország GDP-jének 98%-a már így is az alkoholtermelésből tevődött ki (a maradék 2% a fazekas termékek). Bán Atom, a jó ivó hírében lévő ipse azonban nem tört össze, látszólag még élvezte is az ítéletet. A nagy napon úgy vetette bele magát a pálinkás hordóba, (nem nagyon kellet noszogatni), hogy már az első kortyot félrenyelte, majd rövid hörgés-krákogás után, fél perc alatt megfulladt. Az ítélet teljesítetett, és a Fő Nök látá, hogy ez jó. Utolsó kívánsága szerint elhamvasztották a hőst. Akik a holttestet cipelték még két nap múlva is be voltak rúgva, és a pálinkától úgy lángra kapott a máglya, hogy félő volt leég az egész város. Egy hétig locsolták, meg szórták rá a homokot, mire nagy nehezen kialudt a pusztító erejű rakás. Igazából csak félig aludt ki. Voltak, akik még két hónappal az incidens után is ott sütötték szalonnájukat, de ez most nem ide tartozik. Az első, sikertelen támadás után a Fő Nök belátta, hogy stratégiai újításokra lesz szükség. Vé. László köztudottan vad és veszélyes ember lévén ezer százalék, hogy nem tört volna csak úgy meg. De hát a Fő Nök nem véletlenül az, aki. Kétfolyómentén egyeduralkodója, a Nökök egyedüli irányítója, az univerzum legcsiszoltabb elméje, mellesleg a vadász-halász klub elnöke is. Olyan tervet eszelt ki, hogy ihaj. A kémek jelentése szerint, Vé. László az első csata óta, egy esetleges nukleáris csapástól tartva, három méter vastag falú acélbeton atombunkerében tengette a mindennapjait. Tekintettel arra, hogy a Fő Nök high-tech szuperfegyvere a pattintott kőbalta volt, muszáj volt csellel kicsalogatni. Vezírünk tudta, hogy nem hibázhat. Érezte, hogy nem bízhatja másra a feladatot, elvégre mindig is magának tartogatta az utolsó lépéseket. Saját kezével akarta kinyírni azt a piszkot. Fogta az acélbetétes bakancsot és nekivágott az aknamezőnek, ami a bunkerhoz vezetett. Félúton jutott eszébe, hogy a táskáját igencsak félvállról vette, éppen ezért is eshetett meg, hogy az otthon maradt. A mezőnél előkapta a GPS vevőt, de miután három akna is berobbant mellette úgy döntött inkább eldobja a selejtes kínai vackot, és találomra végigfut a robbanótöltetek között. Elég nagy szerencséje volt, csak két kisebb akna robbant be a talpa alatt, azt viszont a minőségi Mike (ejtsd: májki) bakancs a szlogennek most az egyszer igazat adva (Just trough it!) hárította. Hosszas kínlódás és néhány óra keresgélés után végre meglátta. A bunker ott terpeszkedett a sivatag közepén, látszólag háborítatlanul. Sőt mi több, arra utaló jelet sem látott, hogy lakott lenne. A Fő Nök se perc alatt ásott egy kutat a sivatagban, (ilyenre is csak ő volt képes ugyanis négymilliárd éve itt, egy csepp eső sem esett) és a mélyből feltörő friss forrásvizet rákötötte a bunker vezetékes-sör hálózatára. Ki tudja mennyi idő telt el várakozással, amikor is négy óra huszonkilenc perc, negyvenhat másodperc múlva a benn lakók holt józanul kitántorogtak a létesítményből. Nem volt sör, és ezt már nem bírták. Szabályosan megtörtek. A király, Vé. László fejet hajtott a nagyvezír előtt és örök hűségett fogadott neki. Igazából csak akart örök hűséget fogadni, mert amikor meghajolt, a Fő Nök előkapta csodafegyverét és egy jól irányzott ütést mért a király fejére kőbaltával. De túlzottan is keményfejű volt ez a fazon. Az utolsó harc már nem maradhatott döntetlen. Előkapták lézerkardjaikat, és vad hadonászásba kezdtek. Vladul csapkodott a gonosz az szent, de a Fő Nök egy jól irányzott erő lökéssel oldalba kapta, és…, …és akkor leesett nekik, hogy ez nem a Star Wars… Sőt, nem is igazi csata. Harcolnak, de vajon miért? Hisz nincs is harc cél nélkül. Azzal, hogy kinyuvasztják egymást, senkinek sem lesz jobb (ez így teljesen nem volt igaz, ugyanis mindkettőjük népének jobb lett volna).
Megbánták bűneiket, és hogy ezt mélyen és tisztán kifejezzék egymás iránt, még aznap összeházasodtak. A király területeivel duplájára nőtt a birodalom, és át is keresztelték Sörborfolyikittenre. Máig is élnek, ha a nép képes volt annyi sört termelni, hogy ellássa őket. Egyszer valaki azt mondta, hogy a szeretetet csak egyetlen lépés választja el a gyűlölettől. Milyen igaza is volt… Ki nem hiszed, óvakodj a cserepektől…

2008. március 10. Gönyű

A balga fiú

Volt egyszer egy fiú,
okos volt, de hiú.
Ó te balga fiú,
ne légy olyan hiú.

Maga semmit nem tett,
mégis elismert lett.
Ó a balga fiú
mégis elismert lett.

Elhagyta mindenki,
nem maradt már senki,
ó te balga fiú,
nem maradt már senki.

Pedig ők szerettek,
de te megvetetted,
ó te balga fiú
mindet megvetetted.

Hiába sír-rí már,
nincsen ki mellé áll.
Ó te balga fiú
nincsen ki melléd áll.

Számos év így eltelt,
barátja több nem lett,
Ó te balga fiú,
hát kellett ezt tenned?

Egy napon meglátta,
az utcán egy leányka.
Ó te balga fiú,
mi jön még utána?

Látja, hogy a lányka,
egy régi barátja.
Ó te balga fiú,
ma nem a múlt járja!

Hazakullog búsan,
érzései gúzsban,
ó te balga fiú,
ne élj már a múltban!

Könnyen lemond róla,
tízet üt az óra,
ó a balga fiú
eltér nyugovóra.

Nem ismeri senki,
szeret maga lenni,
ó te balga fiú,
elfelejt mindenki!

Mind ugyanaz maradt,
nem szereted magad,
ó te balga fiú
őszbe vált a hajad.

Hősünk csak nem békül,
ezt hagyja emlékül:
ó a balga fiú
meghalt barát nélkül…!

2006. október 27. Gönyű

Este

Sápadt holdfény tör át egy sűrű faágon,
lebukik a nap a nyugati határon.
Kutyák ugatnak, sírdogálnak a szentek,
a tündérek véres háborúba mennek.
Lelkem burka megtört, szívemben fájdalom,
édes feledésben, csak rólad álmodom.
Nézd meg mivé lettünk: régi fényünk oda,
leomlott köröttünk a szivárvány-palota.
Látod, mire képes egyetlen kis emlék?
Belegondoltál, hogy együtt mire mennénk?

2012. október 25. Gönyű

Pár sor

Kezemben egy vessző,
előttem a sárkány,
– beszámolók szerint,
félelmetes látvány –.

El nem csodálkozom félelmem hűlt helyén,
átdöföm a dárdát vérveres pikkelyén.

Ha neked kell bevallanom azt, hogyan érzek,
abban a szent pillanatban, ezer sebből vérzek.

2012. szeptember 2. Gönyű

Mi lesz velem?

Mi lesz velem
mi lesz velem?
Merre szalad a szekerem?
Jaj!

Mi lesz velem,
mi lesz velem?
Mi lesz vele? De szeretem!
Jaj!

Mi lesz velem,
mi lesz velem?
Meddig bírom a szerepem?
Jaj!

Mi lesz velem,
mi lesz velem…
Most már aztán, jaj elegem
Van!

2014. szeptember 7. Gönyű

Senki

Úgy nevezték őt, hogy Senki.
Átnézett rajta mindenki.
Egy ember volt, mint te, vagy én,
valamelyik féltekén.

Szíve egy lányért dobogott.
Csakis Őt szerette, holott
tudta jól: a sors mostoha:
nem lesznek egyek soha.

Mert ez a lány, megvetette.
Csak szégyent érzett mellette.
S a legfontosabb, mint olyan,
nem vette őt komolyan.

Ahogy teltek, múltak az évek,
fájdalma keservvé érett.
Szerelmi kínja nem lohadt,
s lelke lassan megrohadt.

Némán ücsörög a házban,
nem múló szerelmi gyászban.
Kínozzák gyötrő emlékek,
s vad fantáziaképek.

Nem gyászolja őt a világ,
sírján nem hervadoz virág.
Nem is emlékszik már senki,
hogy valaha élt Senki.

2012. szeptember 10. Gönyű

Szívügyek

Sétálgattam lenn a parton,
elmúlóban volt a nyár,
aranyhidat vont a vízre
a leomló napsugár.

Tántorogtam, ténferegtem,
nem találtam a helyem,
elvesztem a mindenségben,
mert nem voltál ott velem.

Ez volnék lásd: bamba firkász,
rendezgetek szót s ragot,
te csak bólints s én lehozom
bármely égi csillagot!

Nem is tudhatod teérted
szegény szívem hogy ragyog,
rád sem merek pillantani,
oly pocsék színész vagyok.

Kapj fel magasra szélvihar, s kapj fel újra!
Dobj le egyenest a sárga köves útra!
Felkeresem a Nagyot, utolsó hívem,
s megkérem: tépje ki elárvult szívem!

első 2 versszak: már 2 éve megvan
utolsó rész: 2014. augusztus 26. Gönyű