Hársfák alatt…

Hársfák alatt sétál a nyár,
árkok, bokrok között,
azt hihetné akárki, hogy
végleg beköltözött.

Milyen bátor, milyen kevély,
– pedig egek, de fél! –,
seperc alatt elűzi egy
aláhulló levél.

Győr, 2021. július 30.

Az árva gepárd szerenádja

Alszik az ég és alszik a táj,
lassan kúszik a reggel,
jaj, pici szívem, annyira fáj,
párban ring a tieddel.
Jön még néha, de már ma ne várd,
sírd ki a bánatod árva gepárd.

Ébred a fény szava szélsebesen,
színei százfele folynak,
hogy lehet az ki ma vár, idegen
hogyha felébred a holnap?
Nem jön többé, már sose várd,
viszlát, ég veled árva gepárd.

Eljön a nappal, sápad az arc,
nincsen már mibe’ hinnem,
árva, hiába ha engem akarsz,
mert én elmegyek innen.
Már soha nem jön, vissza ne várd,
s meghal utána az árva gepárd.

Gönyű, 2021. június 7.

Virágoskert

Por siklik a széllel lágyan,
árvácskák és puha szöszök
szundikálnak egymás között,
vacogva a virágágyban.

Kőrakás a liget éke,
– bús bimbókkal színesre szőtt
vadregényes virágerőd, –
lusta lepkék menedéke.

Amott szinte észrevétlen
sántikál egy kóbor csiga,
nyálkás hasa tükörsima
nyomot hagy egy falevélen.

Hősszerelmes, bátor méhek
sziporkázva bókolgatnak,
s nyomában e hetyke hadnak
pirulnak a százszorszépek.

Tekergőző tarka álmok,
fékevesztett délibábok;
reményektől porzó fejjel,
szikkadt szirom-szerelemmel
kókadoznak a virágok!

Gönyű, 2020. május 5.

Hófehérke

Edd az almád Hófehérke,
hadd ébredjenek az álmok,
öltözz újra hófehérbe,
mint az árva hóvirágok!

Teregesd ki sziklaszíved,
hátha megpuhítja orkán,
s istentelen, édes ízed
fűszer lesz a végzet torkán!

Ezt kapják a jóemberek:
lelkem mindörökre szolga,
elvesztünk már azelőtt, hogy
e világba léptünk volna!

Budapest, 2020. április 23-25.

Szélvihar

Szélvihar, alkonyi orkán, kússz be a házba, de lomhán.
Forgassad fel az ágyam, nézz szét barna szobámban.
Hozz szót tőle ki fényes, égjen szívem e vétkes.
Mert elemészt ez a kín, sírni de fáj valakin!

Budapest, 2020. február 20.

MagányVers

Felzabál a csönd.
Cafatokra tép.
Elgáncsol, ledönt
és nyakamra lép.

Kúszik a magány,
bátran méreget.
Gyere csak, zabálj!
Szívd ki véremet!

Olvadt csontomból
idd ki a velőt,
úgy bánj el velem
pont, mint azelőtt!

És ha folyton fel
is dereng még óh,
emlékeztess, hogy
nem vagyok méltó…!

Budapest, 2020. április 14.

Éjszaka

Csendes a víz és ringnak az éjben a néma hajók,
álmosan iszkolnak le a földre az éji manók,
itt van az éjszaka, elmenekült a világos,
szótlanul alszik az éjjeli fényben a város,
szunnyad a híd és ott vele szemben a tér,
sóhajuk elszáll, elviszi messze a szél,
lengnek a szélben a fák, s noha alszik az águk,
képtelen álmokkal teli nyugtalan álmuk.

Budapest, 2020. február 26-27.

Legújabb leoninusok

Szürkül máris az égbolt, szenvedi azt, ami rég volt.
Hasztalan omlik a szó, álmodozik csak a jó.
Mennünk kellene, látod? Gyorsan, hozd a kabátod!
Szívünk tengere ring, régi a nóta megint.
Ásít halkan a távol, felfegyverkezik Ámor.
Hó fedi, néma a táj, rajta megáll a homály.
Állok a szélben a parton, pára simítja az arcom.
Csendben csobban a tó, siklik a sánta hajó.
Menj, még nem vagyok álmos, hadd melegedjen a vánkos.
Álmok egész sora vár, illatozó a határ!
Láng eszi újra a testem, mély a gödör mibe estem.
Annyira messzi a fény, félszegen int a remény!
Told ide lassan a széked, olvass tarka meséket.
Mondd szabadulhat a rab, s tűzhet az égen a nap!

Budapest, 2020. február 17.

Holdsugár (módosított verzió)

Valahol a folyó mellett,
önmagának árnyat tartva,
áll egy hársfa, jól megtermett,
kérges törzse tarka-barka.

Nincs közelben árva lélek,
kósza bogár rá nem mászik,
így múlnak a hosszú évek,
egymagában dudorászik.

Elfogadva hitvány sorát,
reménykedik még titokba’,
vár valami apró csodát,
minduntalan álmodozva.

Nyughatatlan nyáréjszakán,
sápadt holdfény vetül rája,
s angyal búgó, dalos szaván
ekképp szól a hold sugára:

“Édes kis fa, meg ne rettenj,
olyan kecses minden ágad,
onnan fentről észrevettem,
elemészt a bú, s a bánat.

Nap-nap után csodáltalak,
szívem most is meg-megretten,
hogy állhat egy ilyen alak,
önmagában, elfeledten?

Így, mikor egy pillanatig
jó hold anyám félrenézett,
elszöktem, hogy pirkadatig
én legyek a másik részed.

Én vagyok az, reád ki vár!
Úgy szeretlek, csak nem bánod!?
Nélküled az ég is sivár,
leszek én a földi párod!”

Olyan hosszan, olyan szépen
szólt a mennyek szelíd lánya,
hogy feltűnt a derűs égen
a kelő nap koronája.

Rápillantott pislákolva
még egyszer a kicsi fára,
és utószor, ezt suttogva
szóra nyílt a pici szája:

“Ne haragudj, kérve kérem,
bocsáss meg e kis sugárnak,
találkozunk még ígérem
de már fenn, az égben várnak!”

Abban a szent minutában
elillant a halvány, sárga,
könnyedén, és oly vidáman
fecserésző holdsugárka.

Nem is tudta szegény hársfa,
minek örül lelke jobban,
annak, van egy új barátja,
vagy, hogy szíve lángra lobban.

Ezért aztán másnap éjjel,
midőn eljött éppen éjfél,
egy tarisznya vad reménnyel
álldogált a csillagfénynél.

Igen ám, de minden este
tíz után egy sötét, lomha
viharfelhő sűrű teste
kúszik be a horizontra.

Azon a szép nyári estén
sápadt volt e sűrű ködlény,
ezért tudott tömör testén
áthatolni egy szál holdfény.

Holdsugárkánk izzó hévvel
ostromolja fakó fátylát,
hátha még e komor éjjel,
megpillantja szíve fáját.

Lenn a földön közben ekképp
mereng mélán a kis sudár:
“nem vagyok én annyira szép,
ezért nem jő a holdsugár!

Meglátott, és tudom, bánja,
hogy lehetnék én a társa?
Ő egy angyal égi lánya,
én meg csak egy árva hársfa.

Övé az est minden fénye,
én csak ennyit kaptam: teret.
Mennyi lehet az esélye
annak, hogy ő belém szeret?

Soha nem jössz, soha többé,
és én bolond, hittem neked,
állhatok itt mindörökké,
bámulva a sötét eget.”

Szegény kis fa, nem tudhatta
miként küzd a hold leánya,
teljességgel lesújtotta
annak fojtó, bús hiánya.

Büszkén kitart, meg nem hőköl,
égő szíve kettéroppan,
s a parázsló, roppant hőtől,
korhadt törzse lángra lobban.

Jaj világ, hogy erre ébredj!
Míg a vidék csendben aludt,
szerte fújt a déli szél egy
nagy maréknyi, izzó hamut…!

Gönyű, 2019. augusztus 22-27.
Budapest, 2020. február 16. – módosítások