Sóvárogva

Tudom én azt jól, hogy nem fogod elhinni ezeket a hiányodtól meggyötört szavakat, de én azért mégiscsak makacsul ragaszkodom hozzá, hogy minden egyes papírra vetett gondolat a szívemből szól.

Ím a színtiszta igazság: bearanyozod valamennyi unalmas, szürke hétköznapom. Ébren töltött perceim nagy részében, csakis te jelented nekem a végtelen sötéten vad diadalt arató világosságot. Nem is tudom, hogy mi lenne itt nélküled. Olyan szegény, élettelen volna minden.

Sóvárogva vágyom puha érintésed, de akármennyire is kínoz a vágy, mégsem merek a közeledbe menni. Akarnék én, de egyszerűen képtelen vagyok. Valami megfoghatatlan, láthatatlan erő meggátol.

Ha néha-néha véletlenül vetnék is rád egy futó pillantást, nem bírják gyönge szemeim fennséges látványod, és könnycsatornáim azon nyomban, csobogó cseppekkel ontják magukból a végtelen fájdalom könnyeit.

Nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Néha muszáj vaknak tettetnem magam, hogy akaratlanul se tudj bántani. Ilyenkor ha úgy van, gyáván megfutamodok; bevackolom magam sötét szobámba, és úgy teszek, mintha nem is léteznél.

Töredelmesen bevallom, időnként eszembe jut, hogy összeszedem minden bátorságom, és mint a legnagyobb felfedezők, meghódítalak. De egészen egyszerűen képtelenség. Ahogy közelítek feléd, minden egyes tagom egyre jobban bizsereg, kiszárad a szám, és úgy érzem, hogy menten meggyulladok. Felperzsel millió felé sugározó fényed.

Te csak jársz-kelsz, fenn az égen önfeledten, mint a leghatalmasabb angyalok, fejed felett vakító glória, és észre sem veszed ezt a szerencsétlent, aki minden egyes nap, teljes szívével üdvözít.

Bár józan eszem teljes hévvel tiltakozik, csalfa szívem örökké hű hozzád, kegyetlen királynőm, szikrázó nap.

2019. október 17. Budapest, Báthory utca

Szeretni

Azt hiszem, hogy itt rajtam, mint szenvedő alanyon kívül, mindenki jelentősen alábecsüli a helyzet komolyságát.

Szeretem. Sze-re-tem! Ezt még jó párszor el kéne mondanom. Szépen, lassan. Emelt hangon. Határozottan. Kimérten. Szótagolva.

Szeretni valakit nem azt jelenti, hogy néha-néha eszedbe jut, vagy hogy “olyan kis cuki vagy”. Nem. Szeretni valakit, az valami sokkal több.

Számomra azt jelenti, hogy veled fekszem, veled ébredek; te jutsz eszembe a hársfákról, és azokról a fákról is, amik kicsikét sem hársfák; a kósza felhőkről, és úgy kábé mindenről amit egy szürke hétköznapon pislogva meglátok. Minden egyes ébren töltött pillanatban rád gondolok. Ha azt kérnéd, hogy öt percen belül találkozzunk a Mount Everest tetején, egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen furfangos módon kitalálnám, hogyan lehet meditálva odateleportálni magam. Ha azt mondanád, hogy szomorú vagy, rettegve remegne meg föld és ég, mert tudják jól, hogy én megmozgatnám a hegyeket is, hogy ezen változtassak.

És lehozni a csillagokat!? Blah! Még mit nem! Hiszen ha mi egyek lennénk, akkor maguk a csillagok járulnának elibénk, szólván: “Hogy merészelitek!? Ti mégis kinek képzelitek magatokat, hogy fényesebben ragyogtok, mint mi magunk!?”

Jaj, de jó lenne, ha igazán szavakba tudnám önteni azt, hogy valójában mit is érzek. De egészen egyszerűen képtelen vagyok.

Ez nem valamiféle szeszély. Ez nem valamiféle hóbort.

Nem ismerlek!? Hát nem! Tényleg ismerni kell valakit ahhoz, hogy tudjuk, hogy a lelke ugyanabból az anyagból teremtetett, mint a magunké? Hát történtek itt már ennél ezerszer cifrább dolgok is! Az én tudásom, az én hitem, az miért kisebb, mint milliók hite, akik vakon bíznak egy ismeretlenben, aki vallásuk szerint megteremtette ezt az egész, kacsalábon forgó világot? Az én hitemben sokszorta több a racionalitás, mégis azt mondjátok, hogy balgaság!

Amúgy is, mit jelent az, hogy ismerni? Mit ismerni? Hogyan ismerni? Ismerni a múltját? Ismerni azt, hogy milyen magas, vagy, hogy volt e már eltörve a lába? Hát volt már élő ember ezen az elárvult bolygón, aki egy leírásba beleszeretett? Mi lenne ha úgy definiálnák az “ismerni”-t, hogy összerezzensz amikor koppan egy pár fülhallgató az asztalon? Mi lenne, ha úgy definiálnánk, hogy minden egyes igazi szava olyan, mintha a szívedből szólna? Mi lenne ha úgy definiálnánk, hogy amikor a szemébe nézel, látod a múltat, a jelent, a jövőt, a semmit és a végtelelent? Mi lenne, ha meg sem próbálnánk definiálni, mert hogyan volnánk képesek meghatározni azt, hogy mit jelent “ismerni” valakit, amikor még magunkat sem ismerjük!

És akkor mit jelent szeretni, hajszolni a tökéletest? Elárulok valamit, most jól figyelj: tökéletes nem létezik. Legalábbis a szó objektív értelmében. Az más kérdés, hogy bizonyos nézőpontból bárki lehet tökéletes. A tökéletes nem a hibátlanságot jelenti. A tökéletes értelme inkább abban rejlik, hogy megtaláljuk magunkban a másik rigolyái iránti szeretetet, azok elfogadását, és kompenzálását. Nem kell, hogy feltétlenül ugyan azt szeressük. Nem kell, hogy mindig ugyanazon a véleményen legyünk. Az a fontos, hogy egymást jobb emberré tegyük, és ahelyett hogy elbillentenénk a képzeletbeli libikókát bármelyik irányba, megtaláljuk együtt az egyensúlyt.

Na igen, valami ilyesmit jelent szeretni. Szóval ne tévesszük össze a “kedvelemmel”, vagy a “tetszikkel”, kérem szépen!

Azt egy kicsikét sem állítom, hogy kellemes. Mármint félre ne érts kedves olvasó, a viszonzott szerelem bizonyosan gyönyörű, hisz mégis milyen is lehetne!? De csak elhiszed nekem, hogy a viszonzatlan szerelem, az maga a pokol. Nehéz azt elfogadni, hogy minden gondolatod tárgyának, univerzumod középpontjának esetleg egyetlen olyan gondolata sincsen, ami veled kapcsolatos.

Itt van valaki, akit dicsőítesz, istenítesz, felemeled egyetlen ujjaddal a legmagasabb piedesztálra, és ő még csak észre sem vesz. Még ha észre sem vesz!

Hát még ha esetleg észrevesz!

Mert milyen érzés az, hogy dacára annak, hogy minden bravúrodat, minden zsenialitásodat beleadva próbálod lenyűgözni, ő hideg, mint egy vacogó jégkocka?

Milyen érzés volna, ha elmondanál neki mindent, és úgy tűnne, hogy egy kicsikét sem vette komolyan?

Milyen érzés volna, ha ötvenhárom verséből kiragadna egyetlen sort, és azzal próbálná magyarázni a világot, miközben nem venné észre az alatta már-már pattanásig feszülő, miriádokkal fontosabb mondanivalót?

Milyen érzés volna, ha kapnál tizenöt percet az idejéből?

Milyen érzés volna, hogy más, kérdezés nélkül kapná ennek sokszorosát?

Milyen érzés volna nap mint nap azt látni, hogy mindenkire ezerszer nagyobb figyelmet fordít mint rád, aki a világon a legeslegjobban szereti?

Milyen érzés volna látni, amikor valaki elmegy mellette és lopva hozááér, amikor te a lelkedet adnád egyetlen vétlen érintéséért?

Milyen érzés volna, ha mindketten ugyanazt a színjátékot adnátok elő a világnak, mégsem lelnétek meg a közös hangot, mert ő nem volna kíváncsi a hangodra?

Persze azt fogod hinni magadról, hogy nem érsz semmit. Hogy semmire nem vagy jó. Hogy mit sem ér az, amit csinálsz. Behunyod a szemed, behúzod a nyakad, és lapítasz némán a sötétben. Napról napra egyre súlyosabb a bűnöd. Mert jó ember vagy, és ha ő nem kíváncsi rád, akkor nem akarod ráerőltetni magad. Nincs jogod megszólítani a világmindenség legszebb angyalát.

Bárhogyis legyen, nem szabad ezt hinned.

A lényeg az, hogy mindig bízz. Mindig higgy. Soha ne add fel. Hiszen így, vagy úgy, de majdcsak lesz valahogy. Mert akár hiszed, akár nem, olyan bizony még emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy ne lett volna sehogy se!

2019. október 15. Budapest
2019. november 16.-17. módosítások

Levél István ecsémhez

Hogy egy híres embert idézzek akit az egész osztály szeret(-ne kilökni az ablakon) és akire az egész osztály felnéz (mert mi ülünk, de ő álldogál) „Szóval, a szóval!”. Ezen sor eredete onnan származik, hogy az első mondatom valahogy így hangzott: „Szóval, köszöntelek a szóval”, és akaratlanul is eszembe jutott az, ami csak akkor jut eszembe, ha vasárnap este ráeszmélek, hogy nem írtam meg a rövid százoldalas kisesszét holnapra (Ady Endre élete, különös tekintettel a szifiliszre, kitől kapta el, mikor, milyen procedúra alatt, (mondjuk ki nyíltan), baktérium vagy vírus okozza a betegséget, és ha rájössz, hogy baktérium akkor röviden fejtsd ki mivel lehet kinyírni a kis genyákat, stb). Először is megemlítem, hogy legelőször azt kéne megemlítenem, (vagy inkább a bocsánatodért esedezni) hogy ilyen ‘novella közeli’ vagy mivel okosak vagyunk és leköt az irodalomóra is (mindenkit máshogy, van, aki alszik, más rajzolgat, megint más azon az égető filozófiai problémán töpreng, hogy „Hogyan tud 45 percig a semmiről beszélni?”) ezért ismételten mondom, nevezzük nevén a dolgokat, ’novellisztikus’ levélhez van szerencséd, de hát mégis csak Rólad van szó, meg hát, amíg csörgedezik a vér az Írói vénámban, addig ilyen hülyeségeket fogok írni.
A második dolog, amit megemlítenék a versem, vagyis igazából a Te versed. Ez ’talán nich so witzig’ mint ez, a hát nem is tudom, iromány. Én azt hiszem, hogy eddig ez a legjobb költeményem, csak hogy ismét a nevén nevezzük a dolgokat, meg persze hogy ne legyen szóismétlés, szóismétlés, szóismétlés. Egyébként mindegyik újra azt hiszem, hogy az a legjobb, aztán rájövök hogy egy nagy raká…, izé, ööö…, szóval hogy tényleg nem olyan rossz. Remélem tetszeni fog, ha meg nem akkor se szólj, úgyis egy iratmegsemmisítőt akartam neked venni karácsonyra. Igazság szerint, igazából az lett volna az igazi, ha személyesen tudom átadni a Nagy Művet, amire egyébként van egy frappáns idézetem Radács – A kelnem tragédia-jából:

Most fog startolni a Nagy Mű, igen,
van ki dolgozik, a többi pihen,
évmilliókig tudnék feküdni,
de reggel hatkor mégis kelni kell.

Gondolom, ha egyből ébredés után is olvasnád a levelet, ilyenkorra már rég lefáradtál volna. Csupa ha-ha, ugye? Még egyszer bocsánatodért esedezem, nem tudom hogyan vitt rá a lélek, és majd hétfőn, ha minden jól megy (akarom mondani, ha minden marad ugyanilyen, mint eddig, mert ha minden jól menne akkor egész nap itthon feküdnénk, nem iskolába mennénk) akkor hétfőn találkozunk. Végezetül hadd írjam le (CTRL+C; CTRL+V) az egyik kedvenc idézetemet: „Azok, akik keveset tudnak, általában jó beszélők, akik meg sokat tudnak, keveset beszélnek.” Rosseb tudja, hogy ki mondta, az is megeshet, hogy valami csöves, és véletlenül meghallotta valaki és leírta, de még az is, hogy esetleg Jean Jacques Rousseau. Az idézetből kiderül, hogy maximálisan ostoba vagyok (ezután a pár sor után). Ja, egyébként amit már 2 órája le akarok írni:

BOLDOG 18. SZÜLETÉSNAPOT! VÉGE.

U.I.: Jól vigyázz, ha kilépsz az utcára, mert odaküldtem két rendőrt, akik először csak igazoltatnak, de lefizettem őket, hogy addig kutassanak, amíg nem találnak valami terhelő bizonyítékot ellened, hogy bevágjanak 10 évre a dutyiba.

Ja, azért küldöm E-mail-ben, (egyrészt mert ez egy levél, másrészt,) mert még a végén lenyúlja a postás, kiadja saját néven és multimilliárdos lesz.

A Fő Nök

Ajánlás: a mű bármely része és a valóság közötti hasonlóság csupán a puszta véletlen műve, így ki a rossebnek ajánlanám?

Hol volt, hol amper, de most speciel éppen watt. Senki nem tudta merre, de létezett valaha egy kicsiny falucska, két folyó mentén. A sok dinka lakos, meg az egyszerűség kedvéért a nevét is innen kapta a település: Kétfolyómentén. A két folyó neve Fo és . A falu történészei időtlen idők óta próbálták megfejteni a vizek nevének eredetét, de mindeddig hiába… (a vadbarmok). Nem is csodálom! Honnan a rossebből tudhatták volna, hogy a falu egyik alapítója Fondorlatos Józsi nevezte el őket magáról, halála előtt, mielőtt belekortyolt a friss, üdítően csillámló vízbe. Még éppen el tudta hörögni utolsó szavait mielőtt természetes halált halt a magas ciántartalmú nedű miatt. Nem, nem a Tiszáról beszélek, hanem Fo-ról vagy -ról, a jóisten tudja melyikről. Szóval így halt meg szegény alapító I. jó Jocó atyánk. De nem is ez a lényeg. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többi sem az…
FJU 123-at írunk. (EJTSD: Az Úr, Fondorlatos Józsi utáni 123. éve) amikor is Kétfolyómentén gyökeres változásokon megy keresztül, ha addig meg nem gondolom magam. Ezekben az időkben írták ki, ugyanis az első demokratikus választásokat. Régebben cserépszavazással döntöttek, ki legyen a vezér, ami annyit tesz, hogy az lett nyertes, akinek elég cserépedénye volt szétverni vetélytársai fejét… Hát igen, kissé idejétmúlt ez a szokás. Kétfolyómentén kétségtelenül kétbalhere férfipolgárai úgy gondolták, hogy a nők a legalkalmasabbak a vezető szerepek betöltésére. Próbáltak volna csak máshogy gondolkodni, az kellőképp kihatott volna a gazdaságra (főként az agyagbányászat és fazekasság iparágakra). Szóval Kétfolyómentén mentén a nők töltötték be a hatalmi pozíciókat. A vezetőket már egyszerűen csak nök-öknek hívták, frappánsan összevonva „A nő a főnök.” alanyi alárendelést (a férfiak alanyilag alá vannak rendelve). No de térjünk vissza friss demokráciánkhoz. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos nök már régóta ácsingózott a hatalomra. Ez önmagában véve még nem is lenne különös, de ennek a nöknek bizony esze is volt. Ez viszont már felettébb furcsa. Tisztán meg is nyerte a választásokat, ellenfelei nagy bosszúságára (egy gyöpnek, akarom mondani nöknek sem tűnt fel, a 822%-os szavazati arány). Mindegy. Nyert és az a lényeg. Emberünk menten a nép teljhatalmú urának kiáltotta ki magát és elrendelte, hogy ezen túl csak (nagybetűs) „Fő Nök”-nek lehet nevezni. Aki jót akart az nem packázott, kekeckedett és lacafacázott vele, ugyanis a Fő Nök igen keményszívű is tudott lenni. Elég csak a söradag csökkentésekre gondolni. Ha valaki hibázott, büntetése a söradagjának tartós lecsökkentése volt. Ha ezek után sem bírt magával, jött a drasztikusabb módszer: annyi sört kellett megvedelnie, amennyit a Fő Nök gördít le naponta. Legtöbben nem élték túl ezt a brutális igazságszolgáltatási procedúrát. Nagyvezírünk fontos lépéseként összevonta Kétfolyómentén, a két folyó mentén túli területeit és kikiáltotta a Fő Nök Föderációját. A gazdasági önállóság biztosítása érdekében beszűntette a kereskedelmi kapcsolatokat a két szomszédos várossal Kétfolyómenténinnen és Kétfolyómenténtúl-al. Egy szó, mint száz, néhány nap alatt kiépült a totális dik… akarom mondani a polgári demokrácia. Ki tudja mi volt a Fő Nök szándéka, de hatalomra jutása után nem sokkal, megkezdte a falu felfegyverzését. Senki nem tudja, hogy hogyan, de egy hónap múlva már három parittyás század állt a rendelkezésére, amivel akár száz Góliátot is legyűrhetett volna. De a Fő Nök nem akart holmi Góliátok földbetiprásával hencegni. Neki több kellett. Élt ugyanis heted hét országon is túl, (olyan tizenhét vagy tizennyolc heted országon túl lehetett pontosan) egy király, akit Vé. Lászlónak hívtak. Egy szép hétfői vagy keddi napon, szóval még a héten, szerdán megindult a nyílt támadás. Annak ellenére, hogy a Fő Nök remek hadvezír hírében állt, csapatait viszonylag hamar szétzúzták (gyakorlatilag már félúton, az aknamező közepén megrekedt a támadás, ahol a parittyások a protokoll szerint szétszóródtak). Egyetlen katona tért vissza a frontról egy elektronparány termetű, Bán Atom nevű parittyás pincsi (ez a legalacsonyabb rangot jelentette), de visszatérése után hazaárulás vádjával halálraítélték. Mikor vezérünk kimondta az ítéletet: („Alkoholba fojtom Bán Atom-ot), felhördült a sokaság. Na nem, mintha az ítélettel lett volna gondjuk, (ennyire nem voltak merészek) de szegény együgyű lakosok (akik tegyük hozzá nem kicsit süketek voltak, de még inkább hülyék) azt hitték (/úgy hallották), ez egy célzás arra, hogy még több piát kell termelni. Az ország GDP-jének 98%-a már így is az alkoholtermelésből tevődött ki (a maradék 2% a fazekas termékek). Bán Atom, a jó ivó hírében lévő ipse azonban nem tört össze, látszólag még élvezte is az ítéletet. A nagy napon úgy vetette bele magát a pálinkás hordóba, (nem nagyon kellet noszogatni), hogy már az első kortyot félrenyelte, majd rövid hörgés-krákogás után, fél perc alatt megfulladt. Az ítélet teljesítetett, és a Fő Nök látá, hogy ez jó. Utolsó kívánsága szerint elhamvasztották a hőst. Akik a holttestet cipelték még két nap múlva is be voltak rúgva, és a pálinkától úgy lángra kapott a máglya, hogy félő volt leég az egész város. Egy hétig locsolták, meg szórták rá a homokot, mire nagy nehezen kialudt a pusztító erejű rakás. Igazából csak félig aludt ki. Voltak, akik még két hónappal az incidens után is ott sütötték szalonnájukat, de ez most nem ide tartozik. Az első, sikertelen támadás után a Fő Nök belátta, hogy stratégiai újításokra lesz szükség. Vé. László köztudottan vad és veszélyes ember lévén ezer százalék, hogy nem tört volna csak úgy meg. De hát a Fő Nök nem véletlenül az, aki. Kétfolyómentén egyeduralkodója, a Nökök egyedüli irányítója, az univerzum legcsiszoltabb elméje, mellesleg a vadász-halász klub elnöke is. Olyan tervet eszelt ki, hogy ihaj. A kémek jelentése szerint, Vé. László az első csata óta, egy esetleges nukleáris csapástól tartva, három méter vastag falú acélbeton atombunkerében tengette a mindennapjait. Tekintettel arra, hogy a Fő Nök high-tech szuperfegyvere a pattintott kőbalta volt, muszáj volt csellel kicsalogatni. Vezírünk tudta, hogy nem hibázhat. Érezte, hogy nem bízhatja másra a feladatot, elvégre mindig is magának tartogatta az utolsó lépéseket. Saját kezével akarta kinyírni azt a piszkot. Fogta az acélbetétes bakancsot és nekivágott az aknamezőnek, ami a bunkerhoz vezetett. Félúton jutott eszébe, hogy a táskáját igencsak félvállról vette, éppen ezért is eshetett meg, hogy az otthon maradt. A mezőnél előkapta a GPS vevőt, de miután három akna is berobbant mellette úgy döntött inkább eldobja a selejtes kínai vackot, és találomra végigfut a robbanótöltetek között. Elég nagy szerencséje volt, csak két kisebb akna robbant be a talpa alatt, azt viszont a minőségi Mike (ejtsd: májki) bakancs a szlogennek most az egyszer igazat adva (Just trough it!) hárította. Hosszas kínlódás és néhány óra keresgélés után végre meglátta. A bunker ott terpeszkedett a sivatag közepén, látszólag háborítatlanul. Sőt mi több, arra utaló jelet sem látott, hogy lakott lenne. A Fő Nök se perc alatt ásott egy kutat a sivatagban, (ilyenre is csak ő volt képes ugyanis négymilliárd éve itt, egy csepp eső sem esett) és a mélyből feltörő friss forrásvizet rákötötte a bunker vezetékes-sör hálózatára. Ki tudja mennyi idő telt el várakozással, amikor is négy óra huszonkilenc perc, negyvenhat másodperc múlva a benn lakók holt józanul kitántorogtak a létesítményből. Nem volt sör, és ezt már nem bírták. Szabályosan megtörtek. A király, Vé. László fejet hajtott a nagyvezír előtt és örök hűségett fogadott neki. Igazából csak akart örök hűséget fogadni, mert amikor meghajolt, a Fő Nök előkapta csodafegyverét és egy jól irányzott ütést mért a király fejére kőbaltával. De túlzottan is keményfejű volt ez a fazon. Az utolsó harc már nem maradhatott döntetlen. Előkapták lézerkardjaikat, és vad hadonászásba kezdtek. Vladul csapkodott a gonosz az szent, de a Fő Nök egy jól irányzott erő lökéssel oldalba kapta, és…, …és akkor leesett nekik, hogy ez nem a Star Wars… Sőt, nem is igazi csata. Harcolnak, de vajon miért? Hisz nincs is harc cél nélkül. Azzal, hogy kinyuvasztják egymást, senkinek sem lesz jobb (ez így teljesen nem volt igaz, ugyanis mindkettőjük népének jobb lett volna).
Megbánták bűneiket, és hogy ezt mélyen és tisztán kifejezzék egymás iránt, még aznap összeházasodtak. A király területeivel duplájára nőtt a birodalom, és át is keresztelték Sörborfolyikittenre. Máig is élnek, ha a nép képes volt annyi sört termelni, hogy ellássa őket. Egyszer valaki azt mondta, hogy a szeretetet csak egyetlen lépés választja el a gyűlölettől. Milyen igaza is volt… Ki nem hiszed, óvakodj a cserepektől…

2008. március 10. Gönyű