I. Szonett

Szép vagy, miképp a langyos őszi esték,
vagy, mint az égbolt, mielőtt kivirrad;
mint frissen mázolt tűzfalon a festék,
vagy, mint a záporok után az illat.

Szebb vagy, mint bármi kert összes gaza,
s melletted rút a legszebb drágakő,
tenélküled sötét az éjszaka,
s e szív is, hát, hogy is mondjam: rab ő.

És hát a mosolyodtól nem csak én,
hanem a gleccserek is olvadoznak,
(szóval nem ajánlott Izland jegén
le-fel, sétálgatnod, fél naphosszat.)

A boldogság azúrkék kis taván,
ringhatnánk egy hajócskában babám.

Gönyű, 2020. szeptember 13.

Feledhetetlen

Felém kegyetlenebb arcát mutatja,
bolond szívemnek mégis ő a legszebb.
Szilárd a leple, de tudom, alatta
kicsinyke lelke rúgkapálva reszket.

A nap sugarai fenn tündököltek,
amikor még élt benne a jóság,
de a nyár szirmai rég összetörtek,
behabzsolt minden álmot a mohóság.

S ha kérdeznéd, hogy meddig zeng az ének,
miért kiáltozok, s mikor lesz vége?
Ahelyett, hogy folyton, némán bántanál,

vedd észre már, hogy bennem is van lélek!
S pont mint a tavasz, akkor a béke
rügyet fakaszt, s nevetve rám talál!

Budapest, 2020. március 30.

A ború szonettje

Zubogva zeng a tér, némák a falak,
csak a magány járkál a puha padlón.
Ha néha könnyezik porlepte naplóm,
elöntik árva lelkemet a szavak.

Nem düh az, és nem is csupán harag,
csak a remény kiált olykor hanyatlón.
A vágy, hogy épp most lép be az ajtón,
s azok az áldott, napsütötte nyarak!

Kevés a jövő, álmodik a múlt,
és napról-napra keserűbb a dráma.
A végtelen azúr ege beborult

s e zord felhő nem is oszlik már ma.
Az idők végéig fölénk szorult,
és ködfüggönyt terít a szivárványra!

Budapest, 2020. január 29-30.

Születlen

Beindult hát a létszimulátor,
velem várandós végre az anyám,
s amíg szegény a vécében bokákol,
engem méhében marcangol a magány.

Kitárja a jövőt a meggörbült tér,
és intve súgja: te kultúrbarom!
Szánhatna is a hópihetündér,
de szemed nem lát át a jégfalon!

Vannak reményízű teafilterek,
miket a magzatvízbe márt az Isten;
vagy legalábbis eddig azt hittem,
de már a létben senkit sem tisztelek.

Hát ég veletek rojtos kesztyűbábok,
nem jut nekem az, mit létnek álcázok!

Budapest, 2020. január 27.

Téli kertben

Elvesztem az évek gyűrűiben.
A lábam alatt vén talaj parázslik;
olyan bódító a frissen nyírt pázsit,
s a régmúlt hangja csak ködös sejtelem.

A fák alatt sétálgattál velem.
A hajló ágak már-már roskadásig,
a levelek között a napfény ásít,
és értelmet nyer a szó: végtelen!

Nincs írja, ha szívem remegve pattan.
Enyhíti tán piros szőlő bora,
s a végtelen szerelem mámora,

de lelkem, már örökre mozdulatlan.
Az ég legyen veletek őszi kertek,
bús szellemem fagyos kővé dermedt!

Budapest, 2020. január 24.

A mindenség szonettje

Miért mutatsz lopva titkos jelet?
Mért’ bolondítasz, hogyha úgysem lehet?
Mázsás mindenség, ne játszadozz velem,
mert előrántom vakító fegyverem.

Neked megyek világ, és legyűrlek én,
engem nem Atlasz hordoz a tenyerén!
A kietlen űr peremén lebegek,
és társam a vad, végtelen szeretet!

Jobban teszed hát, ha retteged nevem,
s nem űzöl gúnyt belőlem szüntelen,
mert ha valaha elér a haragom,
minden csillagod szilánkig faragom.

Mert lelkem Veled örök mindenható,
de nélküled szegény, néma álmodó!

2019. augusztus 2. Budapest, Vármegye utca

Az évszakok szonettje

Tavasz. Virágportól illatozó rét.
Duruzsoló, izgága rovarraj,
fékezhetetlen, zúgó robajjal
zengi hallatlan, fájó énekét.

Nyár. A nap birodalma őrzi egét.
Fülledt a levegő, éget a talaj,
– és mindig melegebb van, mint tavaly, –
az ember könnyen elveszti az eszét.

Ősz. Sziporkázó színes kavalkád.
Hullanak pöndörödő falevelek,
és marékszámra szedjük az almát.

Tél. Színtelen, kopár, néma terek.
Elhányod a hó feltornyozott halmát,
s még mindig nem értik az emberek…!

2019. augusztus 1. Budapest, Bikás park

A szív szonettje

Szép vagy, mint váratlan kelő déli szél,
mely forró nyárestén hűs regét regél.
Szelíden simogat, puhán körbeleng,
illékonyságán pihegve mereng.

Szép vagy, mint hajló fűszálon a harmat,
mit izzó napsugár kínzón sanyargat.
Mielőtt megrezzen, s lopva elillan,
tükrében diadal arcképe villan.

Szép vagy, mint augusztus egén a csillag,
mely leszáll a mennyből, épp midőn virrad.
Szikrákat hányva, vonva tüzes csóvát,
cipeli az angyalkirálynő csókját.

Talán vakító a holdfény sugára,
mégis halovány melletted te drága.

2019. július 29. Budapest, Báthory utca