Memento Mori

Szelíd, meleg nyár este volt,
megbánóan sütött a hold.
Kinn ültem a kertben, tétlen,
elgondolkodván a léten.

Csalfa könyve tudománynak
feküdt nyitva a padon,
régi érzések és vágyak
futottak át agyamon.

Fájt a testem, fájt az este,
bús szívem, párját kereste.
Fájdalom tüzében égett,
s felidézett pár emléket:

A lenyugvó nap tüzében,
sétálgattunk, kéz a kézben.
Láttam, mikor reám nézett,
minket egynek szánt a végzet.

Boldog idők voltak azok,
hosszú nyarak, szép tavaszok,
de mint minden tündöklő kor,
ez is lehanyatlott egykor.

Épp egy éve, hogy kedvesem,
szép Ágnesem, nincsen velem.
Könnyem folyik, szép emlékek
minduntalan utolérnek.

Így ücsörgök némán, mélán
fájó szívvel, mereven,
szép szerelmünk hagyatékán
jár folyamat az eszem.

De midőn egy lomha felhő
bekúszik a hold elé,
könnyemet egy tompa szellő
tessékeli száz felé.

Kihűl körülöttem a lég,
kihunynak a csillagok,
lassan elsötétül az ég:
már nem egyedül vagyok.

Éles fény gyúl amott, messze,
s lassan megindul felém.
Megrezzenek minden neszre,
mi lehet e tünemény?

Száraz rőzse zengve roppan,
halk léptek az avaron,
szegény szívem nagyot dobban,
s ölelésre nyúl karom.

Ágnesem az, holt kedvesem,
fénylő, sápadt árny-alak,
arcán mosoly, és csendesen
szól a szép: “Már vártalak”.

Átölelném, megcsókolnám,
– szellem testét nem lehet –
ezt suttogja: “ne szólj hozzám,
hallgasd mit mondok neked.”

“A lenyugvó nap tüzében
sétálgattunk lenn a réten.
Boldog volt minden kis virág,
velünk nevetett a világ.”

“Elválasztott a csúf élet,
tőled kedves, engemet,
de számodra nem ért véget,
eldobnod hát nem lehet!”

“Az állandó perzselő gyász
előbb-utóbb felemészt,
így hát szerelmem, jól vigyázz,
mert a lelked elenyész!”

“Éjjelem és napvilágom,
felejts el, míg itt fenn élsz,
várok rád a túlvilágon,
mikor te is általkélsz’.”

Szelíd, meleg nyár este volt,
megbánóan sütött a hold.
Kinn a padon üldögéltem,
ma is bennem él a kép,
szelíd meleg nyár este még
soha nem volt olyan szép.

Befejezve:
2012. július 27. Gönyű

Este

Sápadt holdfény tör át egy sűrű faágon,
lebukik a nap a nyugati határon.
Kutyák ugatnak, sírdogálnak a szentek,
a tündérek véres háborúba mennek.
Lelkem burka megtört, szívemben fájdalom,
édes feledésben, csak rólad álmodom.
Nézd meg mivé lettünk: régi fényünk oda,
leomlott köröttünk a szivárvány-palota.
Látod, mire képes egyetlen kis emlék?
Belegondoltál, hogy együtt mire mennénk?

2012. október 25. Gönyű

Pár sor

Kezemben egy vessző,
előttem a sárkány,
– beszámolók szerint,
félelmetes látvány –.

El nem csodálkozom félelmem hűlt helyén,
átdöföm a dárdát vérveres pikkelyén.

Ha neked kell bevallanom azt, hogyan érzek,
abban a szent pillanatban, ezer sebből vérzek.

2012. szeptember 2. Gönyű

Senki

Úgy nevezték őt, hogy Senki.
Átnézett rajta mindenki.
Egy ember volt, mint te, vagy én,
valamelyik féltekén.

Szíve egy lányért dobogott.
Csakis Őt szerette, holott
tudta jól: a sors mostoha:
nem lesznek egyek soha.

Mert ez a lány, megvetette.
Csak szégyent érzett mellette.
S a legfontosabb, mint olyan,
nem vette őt komolyan.

Ahogy teltek, múltak az évek,
fájdalma keservvé érett.
Szerelmi kínja nem lohadt,
s lelke lassan megrohadt.

Némán ücsörög a házban,
nem múló szerelmi gyászban.
Kínozzák gyötrő emlékek,
s vad fantáziaképek.

Nem gyászolja őt a világ,
sírján nem hervadoz virág.
Nem is emlékszik már senki,
hogy valaha élt Senki.

2012. szeptember 10. Gönyű

Téli dal

Tél derekán,
hó ül a fán
szelíden,
repdes a szél,
messze elér,
s lepihen.

Fagy foga mar,
dúl a vihar,
tomboló,
édes a tűz
gondot elűz,
lobogó.

Zúzmara, dér,
látod a tél
de ravasz!?
Addig űzi,
míg legyőzi
a tavasz.

2012. december 6. Győr

Zene

Ha lassacskán a padlót súrolja kedved,
(s a jobb napokat már régen elfeledted),
ha nincs egy barát sem, ki vigaszt nyújtana,
és picinyke lelkedben reményt gyújtana,
s már ezt mormolod sírva: „Feladom, vége!
Nekem ennyi éppen elég volt ez évre!”
Állj csak meg egy kicsit! S bár zaklatott lehetsz,
tegyél be egy-két jó számot, amit szeretsz!
A zene, ritka csoda: ritmus és dallam,
kicsit önmagadat leled meg a dalban.
Bármennyire nyomja vállad veszett igád,
menten felragyogsz, ha hallod a muzsikát!
Tovaszállingózik tíz-tengernyi teher,
a pusztító erő maga alá teper.
Elnyúlsz kanapédon, s meg-megáll az óra,
szemhéjad lehull fáradt szemgolyódra.
Ordít a csend, és a léha álom lever,
béna tested őrült nyugalomban hever.
Eloszlik a fátyol, beköszönt a reggel,
s felveszed a ritmust az új őrülettel.

2012. november 20-22. Gönyű