Holdsugár (módosított verzió)

Valahol a folyó mellett,
önmagának árnyat tartva,
áll egy hársfa, jól megtermett,
kérges törzse tarka-barka.

Nincs közelben árva lélek,
kósza bogár rá nem mászik,
így múlnak a hosszú évek,
egymagában dudorászik.

Elfogadva hitvány sorát,
reménykedik még titokba’,
vár valami apró csodát,
minduntalan álmodozva.

Nyughatatlan nyáréjszakán,
sápadt holdfény vetül rája,
s angyal búgó, dalos szaván
ekképp szól a hold sugára:

“Édes kis fa, meg ne rettenj,
olyan kecses minden ágad,
onnan fentről észrevettem,
elemészt a bú, s a bánat.

Nap-nap után csodáltalak,
szívem most is meg-megretten,
hogy állhat egy ilyen alak,
önmagában, elfeledten?

Így, mikor egy pillanatig
jó hold anyám félrenézett,
elszöktem, hogy pirkadatig
én legyek a másik részed.

Én vagyok az, reád ki vár!
Úgy szeretlek, csak nem bánod!?
Nélküled az ég is sivár,
leszek én a földi párod!”

Olyan hosszan, olyan szépen
szólt a mennyek szelíd lánya,
hogy feltűnt a derűs égen
a kelő nap koronája.

Rápillantott pislákolva
még egyszer a kicsi fára,
és utószor, ezt suttogva
szóra nyílt a pici szája:

“Ne haragudj, kérve kérem,
bocsáss meg e kis sugárnak,
találkozunk még ígérem
de már fenn, az égben várnak!”

Abban a szent minutában
elillant a halvány, sárga,
könnyedén, és oly vidáman
fecserésző holdsugárka.

Nem is tudta szegény hársfa,
minek örül lelke jobban,
annak, van egy új barátja,
vagy, hogy szíve lángra lobban.

Ezért aztán másnap éjjel,
midőn eljött éppen éjfél,
egy tarisznya vad reménnyel
álldogált a csillagfénynél.

Igen ám, de minden este
tíz után egy sötét, lomha
viharfelhő sűrű teste
kúszik be a horizontra.

Azon a szép nyári estén
sápadt volt e sűrű ködlény,
ezért tudott tömör testén
áthatolni egy szál holdfény.

Holdsugárkánk izzó hévvel
ostromolja fakó fátylát,
hátha még e komor éjjel,
megpillantja szíve fáját.

Lenn a földön közben ekképp
mereng mélán a kis sudár:
“nem vagyok én annyira szép,
ezért nem jő a holdsugár!

Meglátott, és tudom, bánja,
hogy lehetnék én a társa?
Ő egy angyal égi lánya,
én meg csak egy árva hársfa.

Övé az est minden fénye,
én csak ennyit kaptam: teret.
Mennyi lehet az esélye
annak, hogy ő belém szeret?

Soha nem jössz, soha többé,
és én bolond, hittem neked,
állhatok itt mindörökké,
bámulva a sötét eget.”

Szegény kis fa, nem tudhatta
miként küzd a hold leánya,
teljességgel lesújtotta
annak fojtó, bús hiánya.

Büszkén kitart, meg nem hőköl,
égő szíve kettéroppan,
s a parázsló, roppant hőtől,
korhadt törzse lángra lobban.

Jaj világ, hogy erre ébredj!
Míg a vidék csendben aludt,
szerte fújt a déli szél egy
nagy maréknyi, izzó hamut…!

Gönyű, 2019. augusztus 22-27.
Budapest, 2020. február 16. – módosítások

Aznap este

Aznap este, mint egy angyal
illegett a szép szirén,
én meg álltam, álmos aggyal,
zárt keresve jégszivén’.

Mert a szíve jég, s az ajka
rózsatüske: szúr ha ér,
lelkem óva tőrbe csalta,
s dől belőle most a vér.

Büszke kincsem, árva lényem,
kín a társa, kába kín,
elszelelt a szép reményem,
megfakult a rózsaszín.

Aznap este minden álmom
vitte hát e szép szirén,
és azóta egyre várom,
hozza vissza édes álmom,
várom égve, holtig én!

2019. december 12-18. Budapest, Gönyű

Fehér szavak, szürke lapon

Még lángol szívemben a szeretet,
s még mindig hiszem, vihetnénk jóra.
Óh, ha néha méltatnál egy szóra,
megmozgatnám földet és az eget.

Azt hiszem, hogy mondtam már eleget.
Érted írtam mindent, hóról-hóra,
s látván: álmok nem válnak valóra
árva lelkem a csatában elesett.

Mondd, miért vetsz ennyire meg engem?
Ellened miféle rosszat tettem?
Kérdezzed ki kérlek szépen magad:

hát ennyit jelent csupán teneked,
az kinek a bűne annyi, hogy szeret?
Mért nincsen rám egy fél gyöngéd szavad?

2019. december 7. Nagyszentjános – Budapest között

Rebegő

Pirosas kanapén hever ő,
patinás, csecse kis heverő.
Hezitál mielőtt idenéz,
ragyogó szeme szép, megigéz.

Gyönyörű ajakán sose rúzs,
kecsesen lobogó haja dús.
Olyan ő, nem elég az idő,
vele szép csak a múlt, s a jövő.

Mosolyog, s belezúgsz kicsikét,
szaporán rovod ám az igét.
Bizony ő nemigen fut eléd,
nem is érti a balga meséd.

Tudod azt, e bolond hogy imád?
Neked ír zokogó vak imát,
szövi rád suhogó takaród,
s hiszi zengi csupán a valót.

De ne bánts. Tudom én, sok a szó,
de e szív csupa jóakaró.
Van az úgy, elalél ez az ész,
de te vagy csak a rím, s az egész.

Nem ezért, vagy azért, de talán,
van olyan: ver a szív szaporán,
gurulunk az idő szekerén,
de csak ő kacag és sirok’ én.

Süt a hold, de ma már halovány,
fütyül egy szomorú csalogány.
Miriád töredék csoda vár,
de mi tört, nem egész soha már.

2019. november – december, Budapest

Ez a nap

Egy igaz barát születésnapjára.

Ez a nap nem olyan,
mint a többi másik,
mihez érsz, komolyan
színarannyá válik.

Most a ködös alkony
s kéklő felhő sodra,
lesi, hogy mint csaljon
víg mosolyt arcodra!

Hozzád zúg a patak,
tó miattad fagy be,
sírnak mind a nyarak,
mert a télé vagy te.

Neked írnak verset
botcsinálta költők,
kívánnak jókedvet,
s még két emberöltőt!

Érted éled e nap
minden kis reményke,
bár sötét a tegnap,
törjünk ki a fénybe!

2019. december 6. Budapest, Budapest – Nagyszentjános között, Gönyű

Ne szomorkodj

Ne szomorkodj, nem érdemes,
hiába hull az ár,
eső után oly édeses
az illatos határ.

Ne szomorkodj, mi nem hagyunk.
Hamis mesét ígért?
Van úgy: kegyetlenek vagyunk,
s nem is tudjuk miért.

Nem szomorkodj, mi rajzolunk
arcodra víg vigyort,
s utána majd elmajszolunk
két uncia Tibort!

Ne szomorkodj, kis élesztő,
felkelni, de máris!
Van úgy, hogy a kötelező
az opcionális!

2019. november 13. Budapest

El kell mennem

Végül is ma rádöbbentem,
érzem, innen el kell mennem.
Még a ludak is nevetnek,
szállnak ékben,
bíbor égben,
tisztelegve rém nevednek.

Maradásom itten nincsen,
ellenem van szinte minden.
Még a csend is, ősz barátom
kínoz éppen,
alva, ébren,
hova tűnt a vad varázsom?

Elmegyek tán remetének,
keresek majd menedéket.
Valahol, hol nincsen bánat,
napról napra
sárga lapra
írogatva kék tintámat.

Ám hiába, noha távol
lehetek a föld zajától,
én ameddig élve bírom,
azt a halom
cifra dalom,
szívtelenke, neked írom!

2019. december 1-2. Budapest

Mi a baj velem?

Mi a baj velem?
Tán bolond vagyok?
Szóljatok csillagok,
súgjátok meg nekem,
hogy mi a baj,
mégis jaj
énvelem!

Mi a gond, tudod?
Hogy szeretlek, az?
Márpedig ez igaz,
hát homokba dugod
barna fejed,
és szemed
behunyod!?

Hol lapul, na mondd
szívednek kulcsa?
Tán a téma furcsa,
és igencsak elvont,
mi a teher
mi lever,
és megront?

Én elevenen,
égő eretnek!
Annyira szeretlek!
Fáj, de még kergetem,
kell még mennem,
ég bennem
szerelem!

Béküljünk mi ki!
Mire jó e jaj!?
Hát őrjítsen a zaj!
Édes, drága Viki,
én bolond, csak
hadd ontsak
mindent ki, ki!

2019. november 28.-29. Budapest

Csend

Titkok esztelen cinkosa,
búbajban hálás cimbora!
Néma bajnoka az űrnek,
híveid szó nélkül tűrnek!

A hiányod: maga dallam.
Felszakít akarva, halkan,
rezgeti a kongó teret,
megpiszkál pár régi heget.

Fájó lelkek menedéke,
hangzavarnak durva vége,
félszeg léptű éji vándor,
néha eltűnsz, mint a kámfor.

Szép vagy csend, te bús mostoha.
Én szeretlek téged, noha
minden egyes édes szava:
az az univerzum maga!

2019. november 28. Budapest

Szeretlek

Szeretlek, ahogyan szeret az ég.
Emlékszel-e a mosolyomra még?
Az arcomon végigcsorog a könny.
Tudod, milyen fájdalmas a közöny?
Nem értem mért, de nem magyarázom.
Mondtam már, hogy te vagy a világom?
Némán hal el a ki nem mondott szó.
Azt mondod akkor, minden így a jó?
Nem is vagy tán te annyira szelíd.
Miért hiszed, hogy a csönd majd segít?
Tehetetlen haldoklik a magány.
Gondolsz-e rám, bús, téli éjszakán?
Felül állunk minden meddő vitán.
Mondd, meghatott picit is bármi tán?
Nem ütnek meg szívhez szóló dalok.
Én ennyire érdektelen vagyok?
Szeretlek, a bűnöm nem súlyosabb.
Miért van az, hogy bárki fontosabb?
Igaz minden neked írott szavam.
Százszor jobban szeretlek, mint magam.
Gyógyítanám sebzett szívem hegét.
Olvastad-e azóta a meséd?
A nyár ma már halovány múltfoszlány.
Valaha még fogsz majd szólni hozzám?
Nem áll túl jól nekem ez a szerep.
Te még hiszed, hogy elfelejtelek?
Kicsi szivem’ érted hiába is dobog.
Eszedbe jutott, hogy lehetnénk boldogok?

2019. november 25. Budapest