Hajnal

Lobban a reggel a hajnali éjben,
látszik a föld, de csak éjfeketében.
Sebtibe kúszik a nap fel az égre,
s festi a légteret áfonyakékre.

Álom e táj, ahogy alszik egészen,
szunnyadoz erdei hársfalevélen.
Százfele szusszan a sóhaja, hangja,
nincsen e földdel a menny se haragba.

Nyugszik a hold tüze, elmegy aludni,
reggel ez így helyes, illene tudni.
Hunynak a csillagok és nekidőlnek
bársonyos, éteri éj-lepedőnek.

Fölfele gördül a harmat egy ágon,
pók szalad elfele gyönge fonálon.
Villan a tócsa ezüst sima tükre,
mintha a fény szava már odasütne.

Fönn a nap integet, éneke harsan,
karjai nyúlnak a föld fele lassan.
Tárul a színek oly isteni tára,
s ömlik a fény le a bamba világra!

2019. november 22.-24. Budapest

Én kiáltok

Most én kiáltok, ez nem a föld,
bennem valami összedőlt.
Hátrálj lassan, főd bólintva,
telt torokkal kiordítva
zúdítsd ki, az azúr égbe,
“nem öltözöm feketébe,
nem fog rajtam holmi bánat”,
csitítsd el a pici szádat,
szemeidet most leragaszd,
ne légy csalárd, hitvány ravasz,
ne kérdezd, hogy miért így jó,
válaszolj, ha szól a kígyó,
s agyad kihagy, bódult, tompa,
hallgasd ahogy emezt mondja:
“ne is lássam itten színed”,
és csak hetykén, semmi harccal,
egykedvűen, dacos arccal
szakítsad ki vérző szíved!

2019. szeptember 8. Budapest

Elszökött a szívem

Elszökött a szívem,
jobb ha fel sem veszem,
s vitte kecses ívben
jómagával eszem.

Szürke álmok jöttek,
kacarásztak rajtam,
szurkálódtak, böktek,
s kisütöttek vajban.

Fejbe vágtak ténnyel,
hívogattak némán,
megdobáltak fénnyel,
s nem figyeltek énrám.

Átkos ágra tettek,
lógtam le a mélybe,
majd ölükbe vettek,
simogattak félve.

Éltem ülve, lopva,
s óvakodva persze,
lőhetett is volna,
ám sosem volt mersze.

Ég a tompa lámpa,
áll a csend a lépcsőn,
sodródik a bárka,
jajszó száll a légcsőn.

Könnyező mártírok
égnek a sarokba’,
vagy talán én sírok
összekucorodva.

2019. november 18. Budapest
2019. december 10. Budapest, utolsó 2 verszak átírva

Méla Béla

Méla Béla szeret,
még ha nem is kérted.
Néma Béla hebeg,
s majd megveszik érted.

Bú ne érje fejed,
nem lehetsz egyedül,
minden tücsök neked,
csak neked hegedül.

Érted éled minden
fényes égi fényke,
szürke sziklaszirten
kóborló reményke.

Elveszett kis estén
ekképp járjon fejed:
él egy Méla Béla,
s csak teérted eped!

2019. november 14. Budapest

Elhagytam a tollam

Eleredt a könnyem,
fáj a vak szeretet.
Sírok, de te könnyen
játszod a szereped.

Leng a pallos, érzem,
átok ül fejemen.
Áldozatként végzem,
fű se nő helyemen.

Elhagytam a tollam.
Ott maradt tán nálad.
Evezek a porban,
a folyó kiszáradt.

2019. november 8. Gönyű

Búcsú a hársfáktól

Átok rátok rút galádok,
szedjétek a sátorfátok!
Hogy tudjátok úgy nevezni
magatok, hogy jó barátok?

Elhagytatok ágas társak,
terebélyes, árva hársak,
őszi színek, nyári illat,
cifra képek őrzik már csak!

Szándd meg ég e balgaságot,
gyújts pilácsot, ősi lángot,
égesd fel az összes hársfát,
mossad át a vak világot!

2019. november 9-10. Gönyű – Budapest

Emlékezzünk

Eljött hát a nap, már megint itt vagyunk,
hogy felhasítsa ismét szendergő tudatunk
a keserédes emlékezés.
Mert kevés volt, olyan nagyon kevés
az az idő, amíg itt jártatok velünk,
azóta is néha-néha könny lepi be szemünk.
Mikor eszünkbe jut vidáman mosolygó arcotok,
ahogyan vívjátok megfáradt szellemharcotok,
s fáradtan dőltök le a kényelmes székbe;
sugárzik belőletek
megváltó szeretet
és mindenek felett álló, büszke földi béke.
De túlságosan buzgón szeretett az Isten,
s nem bírta, hogy titeket magához ne intsen.
Felültetek ti is a fényes égi padra,
zubogó szívünkben csak hiányotok hagyva.
Nincs az az alakzat mi kitölthetné az űrt
lenge lelkünkben, melyet durván összegyűrt
az elmondhatatlan veszteség.
Elismétlem újra, mert ezt sosem elég:
bátran sírjunk, mert néha sírni kell!
Van úgy, hogy a sírás a föld fölé emel!
Ha kiengeded a benned fortyogó rosszat,
nem tűnődsz rajta kesergőn naphosszat.
S ne kérdezzük “mit vétettem?”, ne keressünk hibát,
mormoljunk el szipogva egy-két kósza imát.
S ha el is halna rekedt hangunk, pityeregve, sírva,
vigyünk pár szál rózsát magunkkal a sírra.
Akaratlanul is halljuk majd újra e szavakat,
amiket a pap mormolt a fák árnyéka alatt:
“gyászolnak a szeretteid, jó fiad és lányod,
s kényszerből majd megtanuljuk eltűrni hiányod”.
De állva a fagyos, néma sírbolt felett,
idézzünk fel nem múló, de foszló emlékeket.
Emlékezzünk mennyire élveztük a nyarat,
kergettünk a réten röpködő madarat.
Emlékezzünk minden egyes mosolyt keltő szóra,
minden tarka emlékképre, rosszra is és jóra.
Ragadjuk meg két kézzel a gyász e röpke percét,
emlékezzünk hogy szerettük testét is és lelkét.
Emlékezzünk hogy szerettük, s hódoljunk is annak,
de ne feledjük azokat sem, kik még köztünk vannak.
Szeressük egymást, mert múlandóak vagyunk,
s nem tudhatjuk mikor jön el legutolsó napunk.
Emlékezzünk, s nyerjünk erőt abból mennyire fáj,
ne takarja látóterünk szürke, ködlő homály.
Emlékezzünk: ahogy eljő újra még a kikelet,
lelkünkben is átveheti még a nyár a bús telet!

2019. október 31. Budapest

Ha akarod

Betakargatlak, ha
dideregsz, ha fázol.
Ernyőt tartok óva,
hogyha jő a zápor.

Elfedem a napot
hogyha bántja szemed,
átkarollak én, ha
drága tested remeg.

Énekelgetek, ha
bántja csend a füled,
puszta kézzel tépek
nyugtató gyógyfüvet.

Megfordítom érted
a folyók irányát,
önfeledt kacajból
rajzolok szivárványt.

Lehozom a holdat
és minden csillagot,
tálcán nyújtom puha
markodba a napot.

Leszek a jövendő,
s mindörökre rabod,
nem kell mást tenned, csak
mondd ki, hogy akarod!

2019. október 25-30. Budapest

Mosás

Beugrani koszos ruhák!
Egy kis Silan-t ide öntök,
ne bújjatok, nincs itt sumák,
szédüljetek galád göncök!

Kopott órám kopogtatom,
megállott, vagy mi az Isten!?
Elindult vagy két órája,
ezen meg még tíz perc sincsen!

Teszek veszek közben lazán,
szellőztetem a jó lakást,
s derült égből mi jő!? Az ám!
elfelejtettem a mosást!

Szaladok mint a búbánat
és felkapom a kosarat,
kitépem én a ruhákat,
egy zokni, az csak benn maradt!

Kiterítem, fene egye,
elfáradt már piciny agyam,
nem száradnak már egy hete,
kitépem az összes hajam!

2019. október 27. Budapest, Báthory utca

Tarka lombú fák közt

Tarka lombú fák közt
tekeregtél velem,
jött velünk a nyár és
az örök szerelem.

Tarka lombú fák közt
kacarásztunk lágyan,
elmerültünk boldog,
néma, büszke vágyban.

Tarka lombú fák közt
áldottuk a holdat,
s kértük legyen ily szép
legalább a holnap.

Tarka lombú fáknak
roskadó a lombja,
tarka lombú fák közt
én járok zokogva…!

2019. október 27. Budapest, Báthory utca