Summa Makámum

Na de most aztán totálisan kivagyok, és ledermedtem télleg, • sőt, talán még egy kicsit tán jobban is, mint múltkor, amikor céltalan böngészőnyitogatás közben, hirtelen megláttam a képed. • Izzadok, mint a ló, s mindkét kezem remeg, • – ha lennének -, akkor tutira vacogva érnének földet az enterek. • Persze annak is lehet némi köze az izzadáshoz, hogy beszorult ide a szobámba a pára, • meg, hogy még a pulzusomnál is magasabban tetőzik a hőmérő higanyszála. • Jaj, ha bizton tudnám, hogy vágod, •  hogy neked írom ezt a sok baromságot, • ezt a sok vackot, gagyit, limet-lomot, • csúf közhelyekből állítok neked csak templomot. • Na nem mintha direkt akarnék rosszat, csakis a legjobbat akarom, • de hiába csűröm, hiába csavarom, • mindig úgy érzem, hogy gyenge, mint a harmat, magamat meg, mint aki épp most tett a tűzre egy marék rossz fát. • Képtelen vagyok felnőni hozzád. • És tudod, van, hogy hiába pörögnek köröttem fürgén cikázva az órák, • bárhogyan kapkodok utánuk, egyszerűen elkerülnek a metaforák, • s nem tudom leírni azt, mi szétfeszít, • és olyan semmilyen lesz az egész, pont mint ez itt. • Vegyük most pölö ezt a napot, nem tom mi szállt rám, mi fertő, • talán csak a meleg, vagy a tegnapi miatt valami rózsaszín ködfelhő, • de nem nagyon tudok koncentrálni semmi komolyra… • félek, hogy minden törekvés ellenére valamennyi gondolat csúnyán összefolyna, • ezért is hát megint ez a makáma forma. • Meg amúgy is elkezdtem már írni egy másikat, csak nem ment, pedig esküszöm belehúztam, • mert képzeld el, hogy tegnapelőtt, asszem először, de veled álmodtam, most tényleg, nem úgy, mint amikor a múltkor bekamuztam. • De hát na, nem lehet mindig a valóságról írni, • én meg aztán igazán nem tehetek róla, hogy valami random csaj elkezdte ottkinn a füvet nyírni, • és aztán te, döntve mindent romba • azon nyomban beférkőztél a gondolatomba. • Tudod, amit felvéstek a manók nagy műgonddal az ám, • még mindig ott díszeleg, egy cikornyás aranykeretben, a koponyám falán, • és le nem jön, nem veszhet egykönnyen feledésbe, • mert extra erős vésővel lett az odavésve.

Gönyű, 2020. augusztus 9.

Ars Poetica 2020

Szörnyű egy kor ez, értem testvér jól a sirámod,
szunnyad már ez a szakma s soknak vicc csak a ritmus,
és ha e fertelem önmaga még nem lenne elég, hát
ömlik, dől a spagetti, behúzva a támogatókat,
s győznek a nagy-kusza versek, jönnek a semmi szemén, és
esztelen arcukkal becibálnak a szürke homályba,
és majd elhiszed ám, hogy a szó, ami jön ki a szádon,
az nem is ért soha semmit az ég áldotta világon.
Hát menekülj el amíg lehet, én már elmenekültem.

2020.

A márvány színű égnek meséltem

A márvány színű égnek meséltem
rólad, és dicsértem mily szép is a nyár.
Oly naiv voltam, még nem tudtam mi vár,
hogy pár héttel később, szomjan-étlen
fetrengek majd, s szürke lesz a nappal;
odakinn csend volt, csak bennem hullt
cseppenként a padlóra a múlt,
az idő lelkedet az agyamba véste,
és akarva sem tudnám kiűzni innen;
hát évmilljókig’ szenvedtem némán, és te
nem tudtad miként fürödtem könnyeimben.

Gönyű, 2020. szeptember

A “megyek eléd” leoninusok

Éjszaka szépen, csendben, sétálgatsz a fejemben,
hűs és csendes az éj, nem fenyeget ma veszély.
Gyorsan virrad a reggel, s álmokat olt ki a vekker.
Mindjárt itt a babám, felfele görbül a szám.
Zizzen a téli kabátom, s elterül ülve a vállon.
Jáj, az idő de zsivány, egyre erősb’ a hiány,
indulok érte na most mán’, új utakat kitaposván,
átgázolva lazán, régi idők tavaszán,
s nem kell ám ide jármű, vagy tán holmi iránytű:
szívem megy veled éd’, hisz fele rég a tiéd.

Gönyű, 2020. december 25.

Bizonytalan

Bizonytalankodtam
most egy kicsit én,
de nem hagyhattalak
cserben, kicsikém.

Már zötykölődik és
hintál a vonat,
mindjárt kinyújthatod
felém karodat.

Szaladok téren és
keresztül időn,
de sajna állunk még
kicsit Füzitőn.

Nagyszentjános – Kelenföld között, 2020. december 4.

Hét

Hétfő, kedd:
szeretlek.
Szerdán, ha
süt ránk a
csütörtök,
dübörgök,
toporgok,
és boldog
a péntek,
mert élek,
élsz, s e szív
már nem naiv,
csak békés,
mint rég, és
ma látlak;
imádlak!
Vonatok,
s rohanok
dadogva.
Karodba
befonhat
a szombat,
és csakis
a miénk
e pár nap,
s fáj mikor
lerovom
búcsúm a
peronon
vasárnap.

Gönyű, 2020. december 14.

Séta

Fönn az esti égbolt leplén,
milliónyi csillag ragyog,
miként mondjam el azt, hogy én…
én magáért odavagyok!?

Ölelgetném, s boldog lennék
ha kacsói átkarolnak,
ringatnám a karjaimban,
mintha nem is volna holnap.

Betakarnám, hogyha fázik,
s ápolgatnám, hogyha reszket,
bevállalnék magáért vagy
hetvenkettő COVID-tesztet.

S hogyha hívna esetleg, (bár,
elvem szilárd, mint a márvány),
nem állna az utamba egy
botcsinálta világjárvány.

Kitartanék bizony, s még, ha
át is fagyna gyönge testem,
sétálnánk a téli naptól
dideregve, Budapesten.

Átkarolnám derekát, és
odahúznám, nem eresztve,
s tekintetünk egymáséba
mindörökre beleveszne.

2020. november

Mert nem volt nekem jó…

Mert nem volt nekem jó némán, és vakon,
elfogadva minden igazságod,
át akartam törni azon a falon,
mely a lelked kapujában állott.
Hát ütöttem, vágtam buzgón e falat,
törve rajt rést, néhány egész mélyet,
küzdöttem, s bár roppant lassan haladt,
egyszer csak kitört mezítlen fényed,
megsimította lágyan az arcomat,
s megsúgta, (jaj, tudtam, sose lódít),
hasztalan vívom szélmalomharcomat,
nincs nekem keresnivalóm itt.

2020. október

ogre

mikor kínoznak a blamák,
és bántanak a pózok,
akár a Matrjoska babák:
magamba burkolózok

ilyenkor a lelkem saját
kis védőpajzsa fog le,
talán az ember is, nahát,
olyasmi, mint az ogre

2020. október