Summa Makámum

Na de most aztán totálisan kivagyok, és ledermedtem télleg, • sőt, talán még egy kicsit tán jobban is, mint múltkor, amikor céltalan böngészőnyitogatás közben, hirtelen megláttam a képed. • Izzadok, mint a ló, s mindkét kezem remeg, • – ha lennének -, akkor tutira vacogva érnének földet az enterek. • Persze annak is lehet némi köze az izzadáshoz, hogy beszorult ide a szobámba a pára, • meg, hogy még a pulzusomnál is magasabban tetőzik a hőmérő higanyszála. • Jaj, ha bizton tudnám, hogy vágod, •  hogy neked írom ezt a sok baromságot, • ezt a sok vackot, gagyit, limet-lomot, • csúf közhelyekből állítok neked csak templomot. • Na nem mintha direkt akarnék rosszat, csakis a legjobbat akarom, • de hiába csűröm, hiába csavarom, • mindig úgy érzem, hogy gyenge, mint a harmat, magamat meg, mint aki épp most tett a tűzre egy marék rossz fát. • Képtelen vagyok felnőni hozzád. • És tudod, van, hogy hiába pörögnek köröttem fürgén cikázva az órák, • bárhogyan kapkodok utánuk, egyszerűen elkerülnek a metaforák, • s nem tudom leírni azt, mi szétfeszít, • és olyan semmilyen lesz az egész, pont mint ez itt. • Vegyük most pölö ezt a napot, nem tom mi szállt rám, mi fertő, • talán csak a meleg, vagy a tegnapi miatt valami rózsaszín ködfelhő, • de nem nagyon tudok koncentrálni semmi komolyra… • félek, hogy minden törekvés ellenére valamennyi gondolat csúnyán összefolyna, • ezért is hát megint ez a makáma forma. • Meg amúgy is elkezdtem már írni egy másikat, csak nem ment, pedig esküszöm belehúztam, • mert képzeld el, hogy tegnapelőtt, asszem először, de veled álmodtam, most tényleg, nem úgy, mint amikor a múltkor bekamuztam. • De hát na, nem lehet mindig a valóságról írni, • én meg aztán igazán nem tehetek róla, hogy valami random csaj elkezdte ottkinn a füvet nyírni, • és aztán te, döntve mindent romba • azon nyomban beférkőztél a gondolatomba. • Tudod, amit felvéstek a manók nagy műgonddal az ám, • még mindig ott díszeleg, egy cikornyás aranykeretben, a koponyám falán, • és le nem jön, nem veszhet egykönnyen feledésbe, • mert extra erős vésővel lett az odavésve.

Gönyű, 2020. augusztus 9.

Kicsi ország

Ott, ahol a Duna folyik,
Mohácson át, Komáromig,
s épp, ahogy a nap az estet,
kettészeli Budapestet,

ott, ahol a Tisza folyón
hidat verve a nap lemegy,
s éjjel-nappal bárhol ehetsz
mesebeli halászlevet,

ott, ahol egy kisebb tavat,
úgy hívnak, hogy magyar tenger,
és akinek nincs pénze rá,
azt meg úgy, hogy magyar ember,

ott, ahol az egyik munkás
naphosszat csak lábat lógat,
a másik meg éjjel-nappal
szereli az autókat,

ott, hol napról napra élni
nem kirívó, kicsikét sem,
s ha utazol, nem opció
az, hogy csak egy kicsit késsen,

ott, hol tudós nem kap pénzt, ha
nem jó csillag alatt kutat,
de legalább megjárhatja
a legújabb kisvasutat,

ott, hol nincs pénz egészségre,
s akad bőven ladilomra,
(kérjük adód talicskázd egy
közel lévő stadionba),

ott, ahol a hamis elvek
már túl sokat követeltek,
s dobálva egy cinkelt kockát,
könnybe mostak ezer orcát,

és ott, ahol “csitt” a szavad,
s nem tudod, hogy kik a társak,
nemzetiben lehet kapni
levegőt is lassan már csak,

hol a sajtó kiált, s mégis,
vasmarokkal félrehúzzák,
hadd kérdezzem meg hát én is:
mi lesz veled, kicsi ország!?

Budapest, 2020. július. 25.

Vártam rád egy

Vártam rád egy kacskaringós
sikátorban Szegeden,
jött az este, jött a reggel,
mindenki jött, de te nem.

A kanyargós utcák közé
beszorult a szerelem,
kóvályogtam, lila ködtől
fulladozva, Szegeden.

Nem jövéssel generáltál
sóhajokat te, nekem,
sóhajaim visszhangokat
vetettek a tereken.

S-írni kezdtem, azt sem tudva,
holt vagyok, vagy eleven,
várva rád egy kacskaringós
sikátorban, Szegeden…

Gönyű, 2020. szeptember 5.

rossz csillagzat alatt

kérlek alásan,
én megpróbálok rendszerint
igenis átbucskázni a naivitáson,
ami lelkem puhácska talajába
gyakran gyökeret ereszt

de sokszor a vágy
bekerít, bármi áron,
hiába küzdök, és hiába próbálom,
(pedig az anti-álom
pajzsocskát is magam elé rántom),
bekúszik a fejembe
durván a gondolat,
hogy úgy kidobnám
az összes gondomat
a legközelebbi szemétkupacra,
s egy teljesen átlagos nyári estén,
(ami csak a többségnek átlag,
hiszen nekem mindig csoda mikor látlak),
szóval valahol úgy Füred, vagy
Keszthely környékén,
sétálgatnék veled a Balaton szélén,
etetnénk kifli csücsökkel a csillió hattyút,
a hátaink mögött hagyva minden bajt és vad bút,
lehet csend lenne, vagy beszélgetnénk sokat,
bámulnánk kicsit fenn a csillagokat,
s ha ez még nem jelent neked határozott rosszat,
talán meg is fognám a kezed, vagy ilyesmi,
tudod, amit a normál népek szoktak…
normál nyárestén, mert normál nyáresti
program, egymás lelkébe lopva belesni

de hát a nyár is már a múlt,
én meg racionális egy fickó vagyok,
tudom jól, hogy van ég,
amelyen csillag sem ragyog,
és nap sem ég;
s van lélek, melybe lopva bárki is beleshet,
de a csapóajtót, mely a mélyére vezet
csak az nyithatja ki, aki van,
és nem leszek, volnék, voltam, vagy lettem;
nos én vagyok, s volnék az ok, de mit tegyek, ha
rossz csillagzat alatt születtem

Gönyű, 2020. szeptember 1.

Hullámvasút

Mama, én nem akarok felülni
a hullámvasútra,
mert utána mindig annyira fáj,
megmaradnék itt a pálya mellett,
de nem ülnék fel, hacsak nem muszáj.

Én nem akarok felülni többé
a hullámvasútra,
mert tudom jól, hogy nem bírja a fém,
és ha összecsuklik, ráncot ejthet
lelkem porhanyós bársonyszövetén.

Én nem ülök fel már többé arra
a hullámvasútra,
mert a gyomrom ritka gyenge, tudod,
és hogyha kifut belőlem minden,
félek, én is majd utána futok.

És ha fel is ülnék egyszer arra
a hullámvasútra,
tudnám jól, a szél a mélybe lökhet,
s akkor végleg szétesem, s nem tudom
majd magamat összerakni többet.

Gönyű, 2020. augusztus 19.

A csillagok alatt

Eszembe jutott tegnap éjjel,
mikor olyan szépen sütött a hold,
s a göncölszekér tompa fénnyel,
az olvadó ég színén bandukolt,
hogy úgy mégis, mi lenne, hogyha
kifeküdnénk a csillagok alá,
s miközben az éj egyre fogyna,
kezem kezecskéd félve tartaná,
s emelve égig a sajátom,
felszállna a tiéd is ővele,
mosoly táncolna tán a szádon,
s megnyílna az univerzum tere,
és akkor ott, a kis kacsóddal
az égre rajzolnék egy végtelent,
(ha nincs is megfejelve csókkal,
remélem azért tudod, mit jelent),
tovább mosolyognál cserébe,
– egészen már magam előtt látom –,
s a lelkünk lassan összeérne,
a csillagok alatt, háton.

Gönyű, 2020. augusztus 10-18.

Messenger

Már egészen félek a Messengertől,
mert azóta is még ott nevet az arcod.
S pont, mint egy hatalmas, ódon érckapu,
mely mögött az égig tornyosul a bánat,
ha kinyílik, hirtelen ledönt a bú,
mert – tudod -, még mindig megveszek utánad.

Gönyű, 2020. augusztus 14.

Pont úgy

Pont úgy, ahogy szegény
pénztárost egy rátarti néne;
könyörgök, légy kemény,
s úgy küldj el engem a fenébe!

Mert hát mit akar a
bolond, ki néma és ki gyáva,
s beleakaszkodik
szókkal a mindenség nyakába…!?

Gönyű, 2020. augusztus 12.

Mi magunk

Erről amúgy talán, még csak nem is a sors tehet,
vagy a meredeken hanyatló csillagunk,
tudod, mi csak nem engedtünk a vágyaknak teret,
s félig csukott szemmel tagadtuk meg magunk.

Pedig pont összeillenénk, mint két legódarab,
csak hát ki tudja, hogy miért ellenkezünk,
de nincs jövőkép, melyben a jin és a jang alatt
egymás hiányait kitöltve egyesülhetünk.

Gönyű, Budapest, 2020. augusztus 5-8.

Makáma a véletlen böngészőlap-nyitogatás veszélyeiről

Én megmondom neked őszintén husom, • hogy mikor tegnap kitetted azt a képet • [és a retinámba nyomban beleégett,] • majdnem földbe állt a hős patriotizmusom. • Merthogy pont azt a hazafias versecskét róttam itt, és • hát hiába van beállítva, de nem jött értesítés… • Szóval éppen nem jutott eszembe semmi értelmes üzenet, • és ilyenkor néha céltalanul elkezdek megnyitogatni különböző böngészőfüleket. • Pont ez történt most is, és ahogy random nyitogattam meg a tabokat, a tanácstalanság hűvös kis tavában úszva, • egy pillanaton belül szökött fel a pulzusom kettőszáz húszra. • Tudniillik ott voltál a képernyőm közepén, mosolyogva, édesen, mint egy habos süti, • éreztem, szegény szívemet, ahogyan kétségbeesve a mellkasomat üti. • Végleg bezárult előttem mindenféle szózsák, • és egy röpke pillanatra szétesett körülöttem a  valóság. • Féltem, hogy megint kitörlöd, • meg, hogy menten megnyílik alattam a föld, és tán feljön a pokol kénes bugyraiból az ördög, • és minden tiltakozásom ellenére is megérteti velem bárhogy, • hogy “tesókám, ilyenekről ne is álmodj!”

Gönyű, 2020. július 26.