Ez is úgy kezdődött, mint minden szürke nap,
baljósan bandukolt a házak közt a nap.
Odakinn az utcán emberek zajongtak,
bús robotjai a nyers hétköznapoknak.
Unottan, mélán üldögéltem a széken,
az ég tudja csak, hogy min merengtem éppen.
A fáradtság démona megszállta testem,
időtlen ideje már az órát lestem.
E keddi nap, eddig hibátlannak látszott,
de a büszke balsors megint jól kijátszott.
Nem telt bele egy perc, s az ajtót kitárva,
előttünk termett a föld legszebb leánya.
Mintha nem volna még elég bajom, gondom,
menten vetett néhány bukfencet a gyomrom.
Némán és dermedten néztem a semmibe,
próbáltam meghúzni magamat sebtibe’.
Ekkor már szavakat mormolt angyal hangján,
nem értettem tisztán, mosolyogtam bambán.
De amint az agyam elérte a beszéd,
úgy éreztem, mint ki elveszti az eszét.
Bár ő nem kívánta kardként szúrni szavát,
széjjeltépett, mint egy szétfeslett rongybabát.
Úgy éreztem menten beszippant az álom,
nem lehet valóság – mind csak kitalálom.
Indultam elfele, egész lelkem lázadt,
el kellett hagynom a piros-fehér házat.
– Elárulok valamit, jól figyelj! Nohát,
hogy olvasóm te is megértsd ezt a csodát,
muszáj szót emelni: július volt éppen
egyetlen felhő sem kószált fenn az égen. –
Mintha azt mondta volna az Isten: “szegény,
balga, szerencsétlen, mit sem sejtő legény
szánjuk meg egy kicsikét – ennyi azért jár”
s lezúdult a mennyből a láthatatlan ár.
Fejemen koppantak apró gyémánt cseppek,
velem sírt az ég, az angyalok könnyeztek.
Végtire erőt vett rajtam az akarat,
s mire célhoz értem, szégyelltem magamat.
Mi lesz velem, kérdem!? Miféle lény vagyok?
Aki csak más ember búján, baján ragyog?
Akit nem érdekel más boldog kacaja,
kizárólag egyedül, csak saját maga?
Láttam lelkemet, mint éjsötét felleget:
elveszve, ernyedt testem felett lebegett.
“Nem” – ordítottam -, “az nem én vagyok ott”!
s abban a pillanatban a nap újra felragyogott.
2018. augusztus 23-24. Gönyű