Óda a patakhoz

Oly régen láttalak fenséges kis patak,
az idő elfolyt, de szépséged megmaradt.
Csendes volt mindig is hűs vizednek sodra,
hallgattál mindig ha kiültem partodra.
A felszínt ismerem csupán, de érdekel
a muzsika melyet mély medred énekel.
Legutóbb amikor színed elé álltam,
tiszta vizedben a mindenséget láttam.
Mondd el, te hogyan képzeled a világot?
Tükrödet bámulva partodon ki áll ott?
Ki hallgatja végig az összes csobbanást
mit könnyű habod vet sziklákon rohanvást?
Az élet voltaképp suhan mint a folyó,
néhanap kegyetlen, máskor minden oly jó.
Szomjazzuk mi szép, de nem törekszünk jobbra,
sokunk a sóvárgás néma mintaszobra.
Váltsuk meg hát mi e komor földet ketten,
azt tegyük ami szerintük lehetetlen!
Ennyire telt tőlem, remélem megérted,
vad szavakat írni, én csak ehhez értek.
Óh kis patak, repülnek a napok, hetek,
mondjad meg nekem, miben reménykedhetek!?

2018. október 27. – 2018. október 28. Budapest