Szelíd, meleg nyár este volt,
megbánóan sütött a hold.
Kinn ültem a kertben, tétlen,
elgondolkodván a léten.
Csalfa könyve tudománynak
feküdt nyitva a padon,
régi érzések és vágyak
futottak át agyamon.
Fájt a testem, fájt az este,
bús szívem, párját kereste.
Fájdalom tüzében égett,
s felidézett pár emléket:
A lenyugvó nap tüzében,
sétálgattunk, kéz a kézben.
Láttam, mikor reám nézett,
minket egynek szánt a végzet.
Boldog idők voltak azok,
hosszú nyarak, szép tavaszok,
de mint minden tündöklő kor,
ez is lehanyatlott egykor.
Épp egy éve, hogy kedvesem,
szép Ágnesem, nincsen velem.
Könnyem folyik, szép emlékek
minduntalan utolérnek.
Így ücsörgök némán, mélán
fájó szívvel, mereven,
szép szerelmünk hagyatékán
jár folyamat az eszem.
De midőn egy lomha felhő
bekúszik a hold elé,
könnyemet egy tompa szellő
tessékeli száz felé.
Kihűl körülöttem a lég,
kihunynak a csillagok,
lassan elsötétül az ég:
már nem egyedül vagyok.
Éles fény gyúl amott, messze,
s lassan megindul felém.
Megrezzenek minden neszre,
mi lehet e tünemény?
Száraz rőzse zengve roppan,
halk léptek az avaron,
szegény szívem nagyot dobban,
s ölelésre nyúl karom.
Ágnesem az, holt kedvesem,
fénylő, sápadt árny-alak,
arcán mosoly, és csendesen
szól a szép: “Már vártalak”.
Átölelném, megcsókolnám,
– szellem testét nem lehet –
ezt suttogja: “ne szólj hozzám,
hallgasd mit mondok neked.”
“A lenyugvó nap tüzében
sétálgattunk lenn a réten.
Boldog volt minden kis virág,
velünk nevetett a világ.”
“Elválasztott a csúf élet,
tőled kedves, engemet,
de számodra nem ért véget,
eldobnod hát nem lehet!”
“Az állandó perzselő gyász
előbb-utóbb felemészt,
így hát szerelmem, jól vigyázz,
mert a lelked elenyész!”
“Éjjelem és napvilágom,
felejts el, míg itt fenn élsz,
várok rád a túlvilágon,
mikor te is általkélsz’.”
Szelíd, meleg nyár este volt,
megbánóan sütött a hold.
Kinn a padon üldögéltem,
ma is bennem él a kép,
szelíd meleg nyár este még
soha nem volt olyan szép.
Befejezve:
2012. július 27. Gönyű