Agyunk poros polcon hever,
zsebünkben a világ összes
tudása, de hiába.
Vállunkon a roppant teher,
s dacára, hogy éles eszünk,
minduntalan beleesünk
ugyanazon hibába.
Kizárjuk a világ zaját,
s fülünkbe a muzsikaszó
motyog heves szavakat,
mégsem leljük meg a saját
elkóborolt belső hangunk,
konok főnktől, amit hagytunk
hadd álmodjon vadakat.
Merengünk torz gépünk előtt,
s kisírt vörös szemünk guvad
szegény, látván e fertőt.
Koponyánk már régen benőtt,
de még mindig vakok vagyunk,
s nem látja meg piciny agyunk
a fa mögött az erdőt.
Pörögjön a jó gazdaság,
teremtsük, – sőt emelt fővel –
meg a szép új világot,
egy cél van, a nagy gazdagság,
s vigasztaljad kérlek még azt,
ki felsír, mert letépték az
utolsó szál virágot…!
2019. szeptember 27. Gönyű