Tudom én azt jól, hogy nem fogod elhinni ezeket a hiányodtól meggyötört szavakat, de én azért mégiscsak makacsul ragaszkodom hozzá, hogy minden egyes papírra vetett gondolat a szívemből szól.
Ím a színtiszta igazság: bearanyozod valamennyi unalmas, szürke hétköznapom. Ébren töltött perceim nagy részében, csakis te jelented nekem a végtelen sötéten vad diadalt arató világosságot. Nem is tudom, hogy mi lenne itt nélküled. Olyan szegény, élettelen volna minden.
Sóvárogva vágyom puha érintésed, de akármennyire is kínoz a vágy, mégsem merek a közeledbe menni. Akarnék én, de egyszerűen képtelen vagyok. Valami megfoghatatlan, láthatatlan erő meggátol.
Ha néha-néha véletlenül vetnék is rád egy futó pillantást, nem bírják gyönge szemeim fennséges látványod, és könnycsatornáim azon nyomban, csobogó cseppekkel ontják magukból a végtelen fájdalom könnyeit.
Nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Néha muszáj vaknak tettetnem magam, hogy akaratlanul se tudj bántani. Ilyenkor ha úgy van, gyáván megfutamodok; bevackolom magam sötét szobámba, és úgy teszek, mintha nem is léteznél.
Töredelmesen bevallom, időnként eszembe jut, hogy összeszedem minden bátorságom, és mint a legnagyobb felfedezők, meghódítalak. De egészen egyszerűen képtelenség. Ahogy közelítek feléd, minden egyes tagom egyre jobban bizsereg, kiszárad a szám, és úgy érzem, hogy menten meggyulladok. Felperzsel millió felé sugározó fényed.
Te csak jársz-kelsz, fenn az égen önfeledten, mint a leghatalmasabb angyalok, fejed felett vakító glória, és észre sem veszed ezt a szerencsétlent, aki minden egyes nap, teljes szívével üdvözít.
Bár józan eszem teljes hévvel tiltakozik, csalfa szívem örökké hű hozzád, kegyetlen királynőm, szikrázó nap.
2019. október 17. Budapest, Báthory utca