Rebegő

Pirosas kanapén hever ő,
patinás, csecse kis heverő.
Hezitál mielőtt idenéz,
ragyogó szeme szép, megigéz.

Gyönyörű ajakán sose rúzs,
kecsesen lobogó haja dús.
Olyan ő, nem elég az idő,
vele szép csak a múlt, s a jövő.

Mosolyog, s belezúgsz kicsikét,
szaporán rovod ám az igét.
Bizony ő nemigen fut eléd,
nem is érti a balga meséd.

Tudod azt, e bolond hogy imád?
Neked ír zokogó vak imát,
szövi rád suhogó takaród,
s hiszi zengi csupán a valót.

De ne bánts. Tudom én, sok a szó,
de e szív csupa jóakaró.
Van az úgy, elalél ez az ész,
de te vagy csak a rím, s az egész.

Nem ezért, vagy azért, de talán,
van olyan: ver a szív szaporán,
gurulunk az idő szekerén,
de csak ő kacag és sirok’ én.

Süt a hold, de ma már halovány,
fütyül egy szomorú csalogány.
Miriád töredék csoda vár,
de mi tört, nem egész soha már.

2019. november – december, Budapest