Elvesztem az évek gyűrűiben.
A lábam alatt vén talaj parázslik;
olyan bódító a frissen nyírt pázsit,
s a régmúlt hangja csak ködös sejtelem.
A fák alatt sétálgattál velem.
A hajló ágak már-már roskadásig,
a levelek között a napfény ásít,
és értelmet nyer a szó: végtelen!
Nincs írja, ha szívem remegve pattan.
Enyhíti tán piros szőlő bora,
s a végtelen szerelem mámora,
de lelkem, már örökre mozdulatlan.
Az ég legyen veletek őszi kertek,
bús szellemem fagyos kővé dermedt!
Budapest, 2020. január 24.