Minden szende szó, mi kiszalad a számon,
minden, mit meghallok ezen a világon,
minden, mit meghallok, és minden, mit mondok,
alakítgatnak, mint szennyes, szürke gondok.
Tóra hulló hársfák, csillogó csillagok,
a képzelt szelídek, és mind a szótlanok,
azok, kik marékkal szórják szét a pátoszt,
s azok, kik a rendben, meglelik a káoszt,
azok, kik ott állnak védnökként e vállon,
és tesznek róla, hogy láng lelkem ne fájjon,
és akik barátok, s összefutva ritkán,
vadul viccelődnek szegény szívem titkán,
minden, ami fönn áll nyurga nyelvem hegyén,
s csak ugrásra vár, de szárnyát szegi szegény,
s mind, ki elfordul, ha szökik szembeszél,
és akinek egyszerűbb, ha simán nem beszél,
az álomfüzér, mit szél szárnyából szőttem,
azok, akik mindig kedvesek előttem,
azok, kik adnának tollas, puha dunyhát,
de hogy mit akarnak, önmaguk sem tudják,
azok, akik vallják: kenyeret a szemért,
s azok, akik értik, azt mit senki nem ért,
azok, kik ok nélkül, szertelen szeretnek,
s az, akit kicsit sem hat meg, hogy „szeretlek”,
és a hely, hol zöldell napsütötte pázsit,
s az, ki minden reggel hatalmasat ásít,
s ő, ki nem kér sokat, csakis egyre várna,
s aki egy kötetnyit hajít a kukába,
és ahol bármikor tárt karokkal várnak,
s az a friss húsleves múlt héten vasárnap,
akik miatt minden, milliószor könnyebb,
s aki némán csal ki másfél mázsa könnyet,
az összes pársoros, idétlen idézet,
s mind, aki bánja már azt, hogy félrenézett,
s majd ki lerombolja égig érő falam,
és az, aki végre megjegyzi a szavam!
Minden mi körbevesz, minden amit teszek,
és bárki, akivel ébren érintkezek,
ha valaki szeret, ha van, kit átkozok,
minden múló nappal egyre csak változok.
De én vagyok-e még, mi itt maradt hátra?
Vagy e vacak világ lelkem csonkig rágta?
Budapest, 2020. február 4-7.