Hogyha nem túl nagy gyalázat
vehetnénk egy édibédi,
eldugott és világvégi,
omladozó kockaházat.
Mondd, hogy tetszik! Jó terv, igaz?
Mi az hogy nem, ugye szívatsz!?
Tudtam átversz, röhögj ki, na,
huncut humor Heraldina!
És az egész eszköz szettet
istenuccse, mind bevetem,
csiszolgatom, reszelgetem,
amíg te a fürdőt fested.
Flexelünk és kalapálunk,
bádogtetőt eszkábálunk,
seperc alatt kipattintjuk,
s a jó járdát kanyarintjuk.
Mert az udvar közepébe,
építek egy kis kemencét,
csinálunk majd sült cseresznyét,
s marhapörit jó sok lébe’.
Kőkutacskát rakok vígan,
tükrén tükrünk törve villan,
víz sugara csak csacsogjon,
nyáron nyelve hadd locsogjon.
Majd az ásót megragadom,
leszúrom, és lyukat vájok,
ültetek száz vadvirágot,
kókadjanak kinn a napon!
Kéne még egy kegyes, hegyes,
minden téren különleges,
nem sárga, és nem is kéklő,
hervadozó halvány ékkő.
Beszerzek egy üvegbúrát,
ami alatt nő egy rózsa,
nyögő nyáron, fagyba’, hóba’,
dédelgetem vörös blúzát.
Meg-megmetszem kurta szárát,
simogatom szép virágát,
esti mesét mondok neki,
mit tegyek, ha ezt szereti!?
S ha e rózsa, körbe-körbe
hirdetné, hogy nincs szebb nála,
bemutatlak neki drága,
szálljon kicsit le a földre!
Gönyű, 2020. február 22.