Úgy világgá mennék máris,
hátrahagyva csapot-papot,
vár rám New York, London, Párizs,
mindent mi van, én itt hagyok.
Az volna jó, minél messzebb
– hempergek most itt a kínban –,
kapálhatnék mondjuk kekszet
napszámosként, Kukutyinban.
Hátha hűti hegylánc hava
pironkodó lelkem vágyát,
megmászhatnám serpákkal a
fagy fűtötte Himaláját.
Kiáltoznék ki a cúgba,
„Hol jár az én édes rózsám?”
csak a szellő hangja búgna,
– hiába, a hegy sem jós ám.
Amúgy meg a Szaharában
bérelnék egy jó nagy tevét,
s bár nógatnám, „szaporábban”,
nem hajtanám ki a belét.
És hogy senki ne keressen,
se a postás, se Rácz Pista,
bevezetném egyenesen
hátasom egy oázisba.
Úgy világgá mennék máris,
mégis tudom, fájna bárhol,
nem is New York, London, Párizs,
hanem csakis Te hiányzol!
Gönyű, 2020. július 16.