Kicsit hidegebb lettem, amióta
az ablak másik oldalán is az,
a monitorom alján a dióda
izzó parázsa túl kevés vigasz.
És az eső is csak szitál folyamat,
a kis bolond, eszét vesztett, örök,
köröttem tátongó üres poharak
mesélgetik, hogy folyton itt ülök.
Szemem ha lát, hát néha-néha kordul,
de még sohasem hagytam, hogy egyen,
csodálkozom, miközben körbefordul
körülöttem a világegyetem.
Győr, 2021. 11. 26.
Drága, ha céltalanul kószálsz egy hajnali órán,
ráomol óvatosan gyönyörű képedre a gyertyák
sárgán ringó lanyha világa s megsimogat, tudd:
én vagyok itt e világban a fény, s én úgy simogatlak,
ahogyan az anyja teríti az új takarót gyerekére;
akkor is ott állok melletted, hogyha te nem látsz,
mint a riadt pók fenn a sarokban, megbuvok óva,
s szorgos pókfonalam míg áthálózza világod,
boldogan őrizem izzó kis szívünkben a lángot.
Győr, 2021.
Örülj, ha van, ha ennél,
és hely, ha hazamennél,
mi többre vágyhat ember
a nagyvilágon ennél?
Ne bánd, ha más a mércéd,
s a fényt is látva nézz szét;
segítsél hogyha tudsz, mert
az azt jelenti élsz még.
Szeretheted a szépet,
de engedd el, ha éget,
s ha élni is szeretnél,
felejtsd el a meséket.
Nevessél csak, ha ütnek,
de te senkit se üss meg,
s ha nyaldos már a láng, hát
légy részese a füstnek.
S mert nem kél könny hiába:
csak ordítsál, ha fájna,
és két kézzel kapaszkodj
az izzó szalmaszálba…!
Gönyű, Győr, 2020-2021.
Csepereg el az ég,
lehúz a csuklyám,
tipegek az eső
áztatta utcán.
Néma csönd a világ,
s mennydörgés léptem
nyomot hagy a száraz,
zöld neonfényben.
Akár pocsolyában
az égi holdak,
hullámzik a ma, de
szilárd a holnap.
Győr, 2021. augusztus 18-19.
Hársfák alatt sétál a nyár,
árkok, bokrok között,
azt hihetné akárki, hogy
végleg beköltözött.
Milyen bátor, milyen kevély,
– pedig egek, de fél! –,
seperc alatt elűzi egy
aláhulló levél.
Győr, 2021. július 30.
Mint fűnek a zsenge harmat,
mint a kisdednek a jászol;
álmaimban betakarlak:
sejtelmed sincs, hogy hiányzol…!
Győr, 2021. július 27.
Elegem van, halld meg Isten,
agyonnyom a ToDo listem!
Azt se tudom, hova kapjak,
hova kapjak, hova ne,
szegény lelkem kiragadva,
kitegyem a kirakatba,
vagy elveim sutba vetve
éljek csak túl, kinevetve
minden peckes jobban tudót;
odavagyok már egészen,
odavagyok, szakadok,
(bár ha kérdik, tagadok),
töredeznek lelkemről a
ki sem álló darabok;
Én ülök itt, csakis én ám,
mindenki a riviérán
hasat süttet, hátat pirít,
de rám vár még ötszáz ticket,
“kérnék még egy marhasültet,
s libacombot káposztával”,
“de hát ezt is te becsülted
három mondat alapján,
“hogy lehet, hogy most meg – mi gyász -,
egész nap csak nekem rinyálsz,
s úgy csinálsz itt, mintha roppant
stresszes volna ez a lét,
pedig ezer tanulmány
mutatja, hogy amíg más
reggel-este sódert hány,
te csak benn a szobácskádban
püfölöd a laptopot,
s milyen hetykén, milyen bátran
hiszed, hogy e tevékenység
olyan rohadt nagy dolog.”
Elegem van, hogy azoknak
húzzam kiket megvetek,
hogy feledtük el az egykor
sziklaszilárd elveket!?
Elegem van, lóvé sincsen,
fizeti majd a Jóisten,
“mert hát én még nyaralok;
visszatérünk ha még kérded,
nem kereslek én tetéged’,
nem vagy olyan importante’,
asszed te vagy szekönd Dante,
aztán csak egy senkike:
idefújt a déli szél és,
el nem mozdulsz semmire.”
Jó ez nekünk, úgymond, mint egy
hiper stabil náció,
mondhatjuk, hogy kicsike itt
-en a fluktuáció.
És ez ugye, az jelenti,
(röviden, és pár szóban),
fizu nem kell, pár jó szó, és
elég az úgy, mán’ jó van.
Elegem van. Itt az úr, a
középszerű közhelytúra,
és ez bizony fáj itt bent;
hiába is olvasgatom
Verlaine-t meg a Walt Whitman-t,
hogyha egyszer arra kap a
nép, hogy legyen egyszerű;
de hisz gondolkodók vagyunk,
miért hagytuk el az agyunk,
miért fél perc van egy posztra!?
Mi van, hogyha van egy poszt, mi
apró-cseprő, esetlen kis
világodat alapozza!?
Nem is nézed végig, mert hát,
rohanunk a semmibe,
mi az kérdem, miféle kis
tündér-bűbáj kell ide?
Én kis lelkem, állok-mállok,
bocsánat, ha ventillálok,
de ha egyszer e világon,
széles földön senki nem ért,
lelkem porlad, szívem olvad,
minden elvem széjjel korhad,
hallgass meg ég, halld fohászom,
érezd által fáradt gyászom,
s mint rügyet a korhadt ágra
küldj kis fényt e zord világra!
Győr, 2021. július
Egészen rekkenő a hőség, és a pára
ideszorult mellém, piciny szobámba.
Úgy néz ki egy kicsit a router is álmos,
a net helyett is hőhullámka szálldos.
Hiába, hogy kitárva áll az összes ablak,
fantáziámban jön csak a fuvallat.
Miközben nézem, holnapra mit mond a jós kedv,
csurog alá a hátamon a sós nedv.
Inkább legyek szegény, de győzzem ezt a hőcskét,
veszek egy színes hársfalegyezőcskét.
Gönyű, 2021. június 22-23.
Rakodok. De csak
a ruhákat. Az élet
a helyén van már.
Gönyű, 2021. június 20.
Jaj, de szeretlek,
annyira, édi,
jönn ide bátran,
ülj az ölembe,
súgd a fülembe,
súgd bele gyorsan,
azt, amit oly jó
hallani halkan,
főleg a szádból
reggeli közben,
és vacsoránál,
s hajnali ötkor,
és kora este,
juj, de szeretlek,
szép szavaidtól
bármikor, én ám
úgy elalélok,
s olvadok el, mint
hómaci olvad
benn a sütőben,
hogyha bevágják
ördögi ujjak.
Jaj, de szeretlek,
úgy lobogok, mint
égen a csillag,
hogyha te rám írsz,
s képemen akkor
villan a bárgyú,
ámde derűs, és
édi mosoly, mert
nem tudom azt, hogy
mondtam-e már, de
jaj, de szeretlek!
És ha te eljössz,
megremeg ám még
lassan az ég is,
néha bekönnyez,
s ontja az áldást,
ám ha a napfény
is hevesen tűz
gyönge szivárvány
bukkan elő és
ránk mosolyog, mint
édesanyák a
kisgyerekükre.
Jaj, de szeretlek!
Teljen az óra,
múljatok el hát
tétova percek,
állj mutató át
gyorsan az estre,
mert amikor kinn
nyílik a hold és
zárnak a boltok,
itt leszel óh, és
így leszek égő
szív, aki boldog.
Gönyű, 2021. május-június